– Mi van a kosárban? – Öngyilkos kormánybukás 2. –
Bérek, árak, adók
Előző cikkünkben írtunk a jelenleg divatos kormány szlogen, (miszerint aki dolgozni akar, annak jut munkahely) buktatóiról és hamisságáról. Ennek hamissága abban rejlik, hogy 
attól még hogy valakinek van munkahelye, úgynevezett teljes munkaidős munkája (mely valójában minimum 8,5-9 órát jelent, olykor 10-12 órát), egyáltalán nem jelenti egyúttal azt, hogy a megélhetése is biztosított. Ugyanis, ha csak minimálbérre jelenti be a munkaadó, – (feltéve, hogy valóban be is jelenti és teljes munkaidőre), ez konkrétan 2018-ban bruttó havi 138.000 Ft, nettóban 91.770 Ft-os fizetést jelent, akkor könnyedén beláthatjuk, hogy ez nem biztosítja a normál megélhetést. Ráadásul, mint cikkünkben kiemeltük a fenti okoskodás pusztán elméletben igaz, mivel ma már igen sok cégnél gyakorlattá vált a 12 órás munkaidő, akár heti 6 napban is, miközben az órabér jellemzően nettó 650-1.000 Ft. (legalábbis a kistérségekben és a KKV szektorban)
Sajnos a garantált bérminimum esetében sem sokkal jobb a helyzet (a bruttó 180.500 Ft, nettóban 123.643 Ft).
A napi betevő ára
Visszatekintve, korábbi cikkünkben nem arra fektettünk hangsúlyt, hogy mit is neveztünk 
normál megélhetésnek, bár hoztunk pár példát a kiadásokra, hanem munkakörülményekre, elvárásokra, kényszerű pályaelhagyásra, no meg a manapság kötelezően elvárt túlmunkára.
Ez utóbbi problémát viszont nem lehet eléggé hangsúlyozni. Minthogy a rendszeres túlmunka sokkal jobban igénybe veszi a szervezetet, komoly károkat okozva az egészségben, – még ha meg is fizetik -, különösen, ha fizikai munkáról van szó, vagy nehéz, rossz munkakörülményekről.
Egy ismerős házaspár például rendszeresen délután 15 órától másnap hajnali 3-4-5-ig dolgozik raktárban, hűtőházban, 12-14 órát naponta, heti 5 olykor 6 napon át, – természetesen egy másik városban.
Kollégánk is körülnézett munkahely kínálat ügyben, hogy saját tapasztalatot szerezzen.
Vidéken lakik, de helyben csak 1-2 munkahelyet kínáltak, többnyire a környező városokba kellett mennie és jóformán csak fizikai munkát ajánlottak. (pl. az operátor az álláshirdetésekben szinte kizárólag szalag melletti munkát jelölt – viszont jól hangzik. No és megtévesztően!
– volt olyan hely, ahol a dolgozókat mindennap alkalmi munkára jelentették be, itt 8 óra munkával szalag mellett 5.400 Ft-ot lehetett keresni naponta ez 675 Ft-os órabért jelent, havi szinten nagyjából 119.000 Ft-ot;
– talált olyan munkaadót, ahol napi 8 órában 8.000 Ft-ot fizettek, ezt kiemelkedő 1000 Ft-os órabérrel díjazták, ami akár 176.000 Ft is lehet egy hónapban (mármint annak, aki bírja a favágó munkát);
– aztán például egy pékségben szintén 8000 Ft-os napi díj mellett 12 órát kellett dolgozni, ez már csak 670 Ft-os órabérnek felel meg, ezzel a munkával egy hónapban (22 napot véve) 176.000 Ft-ot is lehet keresni csupán (sic!) havi 264 órát kell ezért teljesíteni;
– dolgozott olyan munkahelyen is, ahol a kezdeti 650 Ft-os órabér a betanulás után 700 Ft-ra növekedett, itt viszont havonta 10 vagy 12 alkalommal állandó éjszakai műszakban 12 órát kellett teljesíteni – ami jó esetben -, egy hónapban 84000 Ft vagy 100800 Ft havi jövedelmet eredményezett, mely mellé nem járt semmilyen pótlék, viszont legalább kétféle munkakört kellett ellátni, így aztán a műszak még 30-60 perccel nőtt.
Az elmúlt egy évben, mintegy 8 munkahelyen sikerült a legkülönbözőbb tapasztalatot összegyűjteni, a környékbeli munkaadóknál, ennek eredménye, hogy átlagban 650-1.000 Ft közötti órabért kínáltak és két munkahelytől eltekintve 10-12 órás munkavégzést várnak el, amihez gyakorta pótlék sem jár, illetve egy hely kivételével még a közlekedést sem támogatták.
Összegezve azt mondhatjuk, hogy általánosságban a munkavállaló nemcsak, hogy nem tudja magát kipihenni, de a fáradtságos munkával megkeresett jövedelme nincs arányban az elvégzett munkával, és köszönőviszonyban sincs az ön- vagy családfenntartást, normál megélhetést biztosítani tudó jövedelemmel sem.
Mennyi az annyi?
Ahhoz, hogy megértsük, mennyibe kerül a megélhetés, és mit is értünk hát normál megélhetés alatt, meg kell néznünk a költség oldalt is.
Mi van a kosárban? (élelmiszer, vegyi- és papír áru, öltözködés, lakásfenntartás, közlekedés, szolgáltatások, stb.)
A KSH évente összeállítja az úgynevezett „fogyasztói kosarat”. Évről évre be- vagy kikerülnek tételek a kosárból. Mi is a legutóbbit, a 2017-es kosarat vettük alapul.
Azt látjuk, hogy a 2017-re vett kosár úgy lett összeállítva, hogy még éppen hogy beleférjen a 2017-es nettó minimálbérbe a 84.788 Ft-ba, és kényelmesen a garantált bérminimumba, azaz a 107.065 Ft-ba.
A GKI 2018-ra a háztartások fogyasztásának kb 4%-os bővülését prognosztizálta, ahogy a reál keresetek növekedése esetében is ez volt az előrejelzése. http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/stattukor/haztfogy/haztfogy1712.pdf
Felbuzdulva a fenti adatokon, a számok bűvöletében magam is összeállítottam a mi egyszerűsített saját vásárlási – és költési szokásainknak – valamint kényszereinknek megfelelő fogyasztói kosarunkat. Ahogy elnézem, még cipőkanállal sem fér bele az emelt, 2018-as minimálbérbe, de még a garantált bérminimumba sem. (Mivel a KSH adatok 1 főre lettek megállapítva 2017-re ezért annak 3-szorosát vettem, valamint a 2018-ra tervezett 4% növekedést figyelembe véve kalkuláltam így hasonlítottam össze az idei valós számainkkal.)
Mint mindannyian tudjuk, a statisztikánál nagyobb hazugság nincs, ezért nem is csoda, hogy az államilag is elismert fogyasztói kosár szépen belefér a minimálbér összegébe.
Ráadásul a fenti kiadások nem tartalmaznak kölcsöntörlesztést, de még biztosítási, vagy előtakarékossági díjat sem. Sőt néhány ad-hoc kiadást sem, (mint pl. autójavítás, matricák, hivatali- és alkalmi egészségügyi költést, ajándék -, vagy egy-egy gyerekprogram költségét, mi több egyéb banki költségeket sem! Pedig pl. az úgynevezett banki tranzakciós költség egymagában kb 2.000 Ft, vagy több,). Eközben nekünk nem kell költenünk pelenkára, ovi-, vagy osztálypénzre, gyerekülésre, állatorvosra, stb. sem.
És azzal sem számoltunk – ami egyébként sokak számára rémálom -, mi van, ha végleg beadja a kulcsot az autó, a számítógép, a mosógép, a kazán, a vízszivattyú, netán beázik tető, kilyukad az eresz. Eme kiadások egész vagyont jelentenek annak számára, aki egyik hónapról a másikra él.
„A 2017-re számított létminimum összege azt mutatja, hogy mekkora jövedelem szükséges egy háztartásnak ahhoz, hogy biztosíthassa tagjai számára a folyamatos életvitellel kapcsolatos szerény – a társadalom adott fejlettségi szintjén megfelelőnek minősülő – szükségletek kielégítését. A létminimum nem szegénységi küszöb, hanem olyan jövedelem, amely az alapvető szükségleteken túli igények kielégítését is lehetővé teszi.” (Pézcentrum.hu)
Elmondhatjuk, hogy az átlagos reálbérek nem igazán fedezik a standard kiadásokat. A minimálbér összege pedig nem felel meg az idézett létminimum feladatának, de még a minimális elvárásoknak sem.
Adó – elosztás
Amikor az amúgy műkedvelő és széthúzó ellenzékből szivárognak olykor az adózással kapcsolatban megfogalmazott ellenvélemények, akkor talán a fentiekben ecsetelt visszásságok lehetnek a motivációk. Bár ebben nem vagyok biztos, hiszen az ellenzéket valójában nem, – csak a szavak szintjén – kizárólag politikai haszon reményében érdekli a hétköznapi emberek hétköznapi megélhetési problémája. Tudjuk mennyit érnek a kampányígéretek. Pedig ez komoly fogódzó lehetne, ha komolyan gondolnák. A kormány ugyanis öngyilkos módon nem zárta be ezt a kaput sem. Láthatólag nem vesz tudomást az általa képviselt társadalom azon részéről, akiknek a napi megélhetése a kizsákmányolás áldozatául esett. Pedig ők nem munkakerülők, MÉG (!) nem hajléktalanok, csupán túlélni akarják a mát, és szeretnék megélni a jövő hónapot is.
Hogyan segíthetne nekik a kormány ebben. Talán úgy, ha felelős politikusai felpillantanának a számukra kedvező statisztikai sorokból, és körül néznének a kisemberek hétköznapi küzdelmében. Hazánkban sok jó közgazdász van, esetleg rájuk is lehetne hallgatni, de legalább a véleményüket rendszeresen kikérni, ütköztetni. Ki kéne lépni a GDP (a társadalmi haladás mérésére alkalmatlan mérőszám) bűvköréből és olyan mutatókat figyelembe venni, melyek alapján igazi megoldást lehet találni és segítik növelni hazánk pénzügyi biztonságát, ezzel nem utolsó sorban felemelhetők a társadalom lecsúszóban lévő szorgalmas munkás tagjai is.
Dr. Csath Magdolna professzor asszony egy konferencián idézte nem régiben Kennedy elnököt, aki a GDP-ről azt mondta, hogy a GDP csak azt nem méri, amiért érdemes élni.
A progresszív adózás egy jó eszköz lehet a megélhetés támogatására, nem különben az adórendszer igazságosabbá tételére. Nagyon hamisan cseng az „Adózzanak a gazdagok” szlogen olyanok szájából, akiknek milliós óra fityeg a csuklóján, akik több tízmilliós terepjáróból, és multi milliós, milliárdos magán- és részvényvagyonnal (vagy családi vagyonnal) a hátuk mögött, netán 100 milliós villákból „osztják az észt”. Ám egy olyan kormánytól, mely demokratikusnak, nemzetinek és a társadalom képviselőjének tartja magát, bizonyára üdvözlendőnek tűnik, különösen, ha tettek is követik (!) a szép szavakat.
Van, akinek a már 18-25.000 Ft megtakarítás akár 2 számla kifizetését is jelenti, míg van, akinek 100-250.000 forinttal magasabb jövedelemadó sem okoz, nem hogy megélhetési gondot, de még csak életszínvonalbeli változást sem. Amíg a fizetések között ennyire égbekiáltó különbség van, illetve amíg vannak olyan tisztességesen dolgozók, akiknek mindennapos harc a normál megélhetés, addig ez a két réteg, a lecsúszóban lévők, vagy már lecsúszottak és velük szemben a magasra kapaszkodottak, a millió közeli vagy több milliós jövedelműek, addig a jogos elégedetlenség a létbiztonság féltése örök ellentét forrása lesz köztük. Jó esetben.
Egy másik megoldásnak kínálkozik a minimálbér olyan mérvű megemelése, akár kormány erejével, mely legalább azt biztosítja, hogy aki becsülettel dolgozik, ne fenyegesse létbizonytalanság, vagy méltatlan életkörülmények. Ha a kormány a munkáltatóra bízza ennek meghatározását, az bizonyosan elhibázott lépés, a nyilvánvaló érdekellentét és a „rövidlátó” és pusztán haszon vezérelt munkáltatók esetében. A szakszervezetek viszont a dolgozó társadalomnak csupán egy szűk részét képviselik. A KKV szektorban ugyanis a szakszervezetek fehér hollónak számítanak, így aztán az itt dolgozókért senki sem emeli fel a szavát. (Bár dolgoztam több multinál is, de egyiknél sem működött szakszervezet, és ez meg is látszott.)
Nos, eddig két olyan, a kormány által elfeledett kapuról beszéltünk, ahol a kormány joggal és akár eredménnyel támadható. Ezek a parlamenti 2/3 öngyilkos buktatói lehetnek. Következő cikkükben ismét egy olyan támadható kapura hívjuk fel a figyelmet, ahol a kormánypártok nem védik a hátukat.
Audie / Szabad Riport
Freedom Report 