A Kínai Népi Felszabadító Hadsereg Lapja kedden közölt vezércikkében példátlanul erősen figyelmeztette a japán kormányt a Tiaojü-szigeteken tanúsított magatartásával kapcsolatban.
Az alábbiakban a vezércikk teljes szövegét olvashatják:
A japán kormány szeptember 10-én délutáni ülésén megerősítette a Tiaojü-szigetek „államosításának” irányelvét, amely a Kína és Japán kapcsolatát romboló döntések sorozatában kiemelkedik. Ezzel a Tiaojü-szigetek ügyét a válság küszöbére sodorta.
A japán kormány figyelmen kívül hagyja Kína határozott ellenkezését és komoly tárgyalását, továbbá Hu Jintao kínai elnök a minap az APEC konferenciáján tett hangsúlyos figyelmeztetését, és ragaszkodik a „szigetek megvásárlásának” tervéhez, amivel megsértette a kínai nép érzelmeit. Ez a második világháború óta a legnyilvánvalóbb kihívás, amely Kína szuverenitását érinti. Noda Josihiko japán miniszterelnök kormánya kijelentette, hogy az „államosítás” legfőbb oka, hogy „zökkenőmentesen fenn lehessen tartani az igazgatást”. Valójában felettébb mulatságos, hogy vajon ki is igazgatja a Tiaojü-szigeteket? Mit igazgat? A japán kormány milyen alapon „igazgatja” Kína szent területét? Igazság szerint a japán kormány ezt a Tiaojü-szigetek feletti ellenőrzésének megerősítésére használja, és egyoldalúan eláll a kínai-japán kapcsolatok normalizálásakor, negyven évvel ezelőtt született megegyezéstől a vita jegeléséről.
Széles körben tudott tény, hogy a Tiaojü-szigetek a XVI. század óta Kína fennhatósága alá tartoznak, és nem „fennhatóság nélküli területek”, ahogy azt Japán hosszú idő óta állítja. Kizárólag Japán véres inváziójának köszönhető, hogy „ügy” lett a Tiaojü-szigetek kérdéséből.
A második világháborúban a teljes győzelem felé vezető időszakban Kína, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia több csúcstalálkozót tartott, és elfogadták a kairói nyilatkozatot és a potsdami határozatot, amelyek megalapozták a háborút követő világrendet, ugyanakkor meghatározták a háború után a vesztesek közé tartozó Japán alapvető kereteit. Ez a két dokumentum világosan megszabja, hogy Japánnak vissza kell vonulnia az illegálisan megszállt, más országokhoz tartozó területekről. A háború után Japán fennhatósága kizárólag Hokkaidó, Honsú, Kjúsú és Sikoku főbb szigetekre, valamint a Kína, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által meghatározott környező szigetekre terjed ki.
Ugyanakkor az Egyesült Államok nyilvánosan megsértette az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmányát és a gyámsági területre vonatkozó döntését, amikor 1972-ben A Rjúkjú-sziget (Okinawa) Visszacsatolási Szerződésében a Tiaojü-szigeteket a Rjúkú-szigettel együtt önhatalmúlag Japánnak adományozta. Eme megoldás alapján az Egyesült Államok mindenekelőtt tisztában van azzal, hogy irracionális lépés ez Kínának, és ennek következtében a Japánnal lebonyolított magánakciójában csupán a szigetek „igazgatási jogát” adta át. Ezért arra következtethetünk, hogy a Tiaojü-szigetek nem is kerültek Japán fennhatósága alá az Egyesült Államoktól. Ezt még az amerikai külügyminisztérium szóvivője sem meri tagadni, aki nap mint nap felemlegeti az Amerikai-Japán Biztonsági Szerződést a Tiaojü-szigetekkel kapcsolatban.
A jobboldali Isihara Sintaro tokiói kormányzó arrogáns módon meg kívánja „vásárolni” a Tiaojü-szigeteket, amely nem is tartozik Japán fennhatósága alá. A japán kormány ebben a komédiában nyilvánosan „államosítani” szeretné a nem is a saját területét képező Tiaojü-szigeteket. Ez a modern nemzetközi kapcsolatokban abszurd és szemtelen példaképül szolgál az egyéb országoknak, ugyanakkor a háború utáni világrendet is kihívás elé állítja. Ez nagyfokú éberséget követel a nemzetközi közösségtől, de különösen a japán agressziót és inváziót megélt ázsiai országoktól.
Amennyiben a japán kormány az Amerikai-Japán Biztonsági Szerződést kívánja védőernyőjeként használni a más országok területére történő betörésre, akkor elszámolta magát. A nemzetközi közösségnek jól meg kell fontolnia, hogy a „japán militarizmust”, ezt a vadonból szabadult gonosz tigrist szabadjára engedi-e, mert azzal nem tesz mást, mint felnyitja Pandóra szelencéjét és békétlenséget hoz a világnak, amivel esetleg buborékká válik az ázsiai—csendes-óceáni térség békéje és prosperitása.
A mai Kína már nem hasonlít az 1894-95-ös kínai-japán háború Kínájára, sem pedig a japán invázió Kínájára. A tény erőteljesen bizonyítja majd, hogy a szuverenitás és fennhatóság kérdésében a kínai kormány, illetve a vasgerincű és tántoríthatatlan kínai nép egyáltalán, semmiképpen nem hátrál fél lépéssel sem! Ezennel a leghatározottabban figyelmeztetjük a japán kormányt, hogy ne játsszon a tűzzel! Ellenkező esetben a japán félnek vállalnia kell a felelősséget ezért a veszélyes és egyébként hiábavaló komédia következményeiért.
Szerkesztette: Wang Xuejun – China Broadcast
Freedom Report 