Komor hajnalok – Viharos nappalok 1. – Újtatöltve

Komor hajnal az állomáson 04 óra 11-kor – Zoltán nyomógombos telefonnal készült felvétele

(Fort András irodalmi riportsorozata a munkások életéről és hangulatáról)

Első rész: Zoltán az ingázó, aki szerint a munkásokból lesznek a legjobb katonák

– Egy egyéniség, egy történet –

– Na, mondjad te újságíró! Miért érdekel téged az én hétköznap reggeli programom? Mikor semmi különleges nincs benne. Szürke és komor.

Nem ilyen bevezetésre számítottam, mikor Zoltánt kérdezni kezdtem. Tömör, izmos, fickó. Haja rövid, arca kerek, kézfogása kemény. Úgy látszik erős benne az alapvető bizalmatlanság, mely mostanában egész társadalmunkra jellemző. Tudni akarja, hogy mi a motivációm, amikor az életéről, lényegében a privát szférájáról kérdezem.

– Azért, mert meg akarom mutatni az embereknek, hogy milyen egy melós valódi világa – válaszolom. – Ha szürke és komor, akkor azt.

De hát ezt mindenki tudja. Minek beszélni róla?

– Mert nem tudja mindenki – mondom. – Vagy, ha tudja is, nem érzi át. Mert egyrészt nem volt része benne, de nem is írt róla senki sem, hogy felébressze szívében az empátiát.

– Empátiát?

– Az együttérzést.

– Ha ugyan ez még lehetséges – teszi hozzá fanyarul. – Ha egyáltalán érdekli egy alantas melós sorsa.

– Csak szerintük alantas.

– Így gondolom én is – mondja. – Ezt az országot a munkások, a dolgozók viszik a hátukon. Nélkülünk nem működne semmi az országban. Meghalna minden.

– Na ezért kell megmutatni sorsotokat országnak-világnak, hogy könnyíthessünk rajta – vágok közbe.

– Könnyíteni? Ugyan már! Ez csak nekünk lenne érdekünk, de a kapitalistáknak, meg a politikusoknak nem. Mert a mi nehéz sorsunk a záloga az ő könnyű életüknek. Hisz’ mi tartjuk el őket.

Zoltán ismét rágyújt egy cigire. (Pontosabban barna szivarkára, amely éktelenül büdös, de legalább nem ég. Tapasztalataim szerint a melósok általában rengeteget dohányoznak.) – Majd így folytatja:

– Úgyhogy, ezért is nem akarnak a sorsunkon javítani, mert nem érdekük. A túlóratörvény is egy kibaszott nagy pacsmagolás. Csak pofáznak rólunk mindenféle hülyeségeket, azt akarván bemesélni nekünk, hogy milyen jó, hogy végre törvényesen is halálra dolgozhatjuk magunkat…

– De ez már régen megtörtént – folytatja. – Hiszen például csak az én túlóráim több, mint 600 órát tesznek ki, az évben. – Gyors számolás után, 672 jött ki. – De ismerek olyan embereket is, akiknek 1852 túlórájuk is összejön az év folyamán. Ez tudod, hogy hány órás napi munkaidőt jelent?

– 10-12-őt?

– Hétköznap 12-őt, hétvégén “csak” 8-at.

– Hú basszus. És mikor pihennek?

– Semmikor. De olyanok is, mint a zombik. Ha akarod, majd összehozlak velük. De előbb a favágókkal.

– Jól van – mondom.

– De még mindig nem tudom, van-e ennek az egésznek értelme – rázza fejét. Aztán dacosan feltekint. Szeme acélkék, sugárzik belőle az erős akarat.

– De nem szánnak meg ezek minket soha – mondja. – Nehogy azt hidd. De nem is kell. Csak tudják meg, hogy mire számítsanak a feldühödött néptől, aki már jóformán csak a láncait veszítheti, mert a magánéletét, a családját, a békés hétköznapjait rég elvesztette, az alacsony fizetés miatt örökösen vállalt túlórák tengerében. S az ilyen komor és lélekölő hajnalokon, amiről beszéltem.
Írjad, hát mégis te újságíró! Legyen ez a megismerés az életünkről egy figyelmeztetés az uralkodó osztálynak, hogy mire számíthatnak tőlünk. Mert a nehéz életünk nemcsak a lelkünket keményíti meg, hanem a a testünket is, mint egy katonai kiképzés. Kérdezz hát te újságíró!

***

– Rendben. Na szóval, miért szürke és komor a hajnalod? Hiszen a reggeleknek elméletileg vidámnak kellene lenniük. Tudod; “Ki korán kel, aranyat lel.”

– Ezt a hülyeséget te magad sem hiszed. Nem lelek én semmit, legfeljebb egy rohadt megfázást a deres hajnali ködben.

– Mikor kelsz?

– Kettőkor.

– Uh!

– Nem keltél még korán sose?

– Dehogyisnem. Éppen ezért tudom, hogy milyen érzés. Kezdem érteni a komorságot.

– Hát igen – sóhajt, s egy pillanatra eltűnik szeméből a keménység. – A kicsikéim még édesdeden alszanak, mint a tej, mikor engem felriaszt a telefon. A legszebb álmaimból. Ahol nem volt hajsza az élet, s a gyerekek meg Anyu is mindig boldogok.

– Ó Istenem…

– Ne jajgass! Szóval akkor nem kell magyaráznom, ismered.

– De mondjad csak! Ne nekem, hanem az olvasóknak.

– Jól van. Szóval először azt se tudom, hol vagyok. Mikor fölállok, mindennek nekimegyek. Azonnal be kell gyújtani, mert hideg van a szobában, kint meg süvít a szél, s behúz a réseken.
Rádió bekapcs, nem túl hangosan, hogy a kicsikék és Anyu fel ne ébredjenek. Majd csinálok kávét, 2 az 1-bent, mert az azonnal kész.

– Hány gyerek van?

– Két kislány. Nyolc és tíz évesek.

– És te hány éves vagy Zoltán?

– Negyvenöt. Feleségem, mielőtt kérdeznéd; negyven. Ő itt dolgozik helyben a faluban, takarítónő. De nagyon keveset keres. Itt a környéken amúgy sem lehet sokat keresni, mindenütt legfeljebb csak a minimálbér van, de legtöbbször még azt sem adnak. Havi 80 körüli az átlag.

– És te mennyit keresel?

– 150 ezret. Nettóban.

– A túlórákkal együtt? Azzal a majd 670-el?

– Igen, a túlórákkal együtt.

– Órabérben vagy?

– 650 forintot kapok óránként. Tudom, hogy ez nem sok, éppen ezért vállalok még plusz munkát hétvégenként a fatelepen.

– És mikor vagy otthon?

– Szinte sose. De nagyon előre szaladtál. Most még reggel van, arról beszélünk.

– Igen, igaz bocs.

– Szóval az első kávé után valamelyest felébredek. Közben hallgatom a híreket, már amennyi hírek van akkortájt, s ezek végkép fel is ébresztenek, mert ideges leszek a sok sületlenségtől, amivel a politikusok elfoglalják magukat. Aztán jön a második kávé.

– Hány kávét iszol egy nap?

– Folyton közbevágsz! – fakad ki. – Hagyd, hogy végigmondjam!

A számra tapasztom a kezem.

– Másfél órára van szükségem – folytatja, – hogy elvégezzem a szokásos reggeli teendőket. Nem akarom, hogy Anyura maradjanak ezek, mert neki a gyerekek éppen elég dolgot adnak.
Fürdés nincs, azt már este megcsináltam, csak borotválkozás. Az mindenképpen kell, mert a főnök szóvá teszi, ha ápolatlannak tűnök.

– Mit dolgozol?

– Csend! Később. Ha nagyon fáradt vagyok, lehet, iszok még egy kávét. Úgy nagyjából 6 kávé a napi átlag, de van, amikor lemegy 8 is. Fenn kell tartani a véremben a koffein szintet, mert anélkül elalszom, vagy talán el is ájulok.
Aztán jön az öltözködés, azt utálom ilyenkor télen, mert annyi nehéz cuccot kell fölvenni. De már három óra van. El kell végezni a reggeli etetést, mert Anyu nem fogja tudni, a két kicsi mellett.

– Milyen állataitok vannak?

– Négy csirke, egy kakas, és 5 gyöngytyúk. Aztán a három kutya, s a gyerekek macskái, szintén hárman. A guanót is el kell takarítani, meg a kutyagumit is. Aztán ránézek a telóra, Úristen! Már fél négy van. S nekem a 4.11-es vonattal kell mennem, hogy beérjek a melóhelyre fél hatra.
Ha szerencsém van, nem esek el megint a sötét udvaron, bár mostanában fejlámpát használok, s ez sokat segít. De olykor még ez sem elég. Futó puszi, az alvóknak, Anyu félálomban átölel. Arca meleg és illatos. A kicsik meg csak cuppognak álmukban, mint a csecsemők.
És kezdődik a rohanás. Fél 4 múlt…

***

Ezt a hajnali futást jól ismerem, s tudom, milyen brutális dolog kettőkor kelni. Főleg télen, hidegben. Az ember belehal minden egyes alkalommal, de aztán feltámasztja önmagát és tovább lohol. Kell a munka, kell a pénz, még ha oly kevés is, különben éhen halunk, megfagyunk.

Ezek a kora hajnali kezdések, régóta jól bevált kalodák a munkaadók részéről. Egy ilyen hihetetlenül megterhelő, komor, stresszes reggel után zaklatott nappal következik, kemény fizikai munkával, sokszor izomszakasztó erőfeszítésekkel. Ezek így együtt teljesen kiszívják a munkás erejét, s biztos, hogy nem fog lázadozni, még ha oly alacsony a bére is, melyért nap, mint nap megszakad. Örül, ha a nap végén megihat egy sört, s eszik valamit, mielőtt ágyba zuhan.

Bár én egy vonattal később szoktam menni, mint Zoltán, “csak” a 4.31-essel, (néha azért találkozunk az állomáson, hiszen egy faluban lakunk.) Csak akkor nem találkozunk majd, ha lesz megint autóm, miután összegyűjtöttem rá a pénzt. Akkor nem kell majd kettőkor kelnem, “csak” fél 4-kor.

Zoltánnak sincs autója, viszont nem is lesz. Ott vannak helyette a gyerekek. Autóra már nem marad pénz. Bringáját pedig, (mely azért jelentősen könnyítene a dolgán), ellopták. Ha lesz egy fölösleges 20 ezrese, majd vesz egy másikat. Ami lehet, ismét csak felesleges pénzkidobás lesz, ha azt a bringát is ellopják.

Így, hát marad a hajnali rohanás. Fél 4 múlt…

***

– Az állomás fél óra erős gyaloglás – folytatja Zoltán. – Ha nincs hó, nincs jég, nincs sár. Vonatot lekésni nem lehet. Mert akkor elkések a melóból is, az pedig ki van zárva.
Van, amikor nincs szerencsém és erősen fúj a szembe szél, s pofámba hordja a hideg esőt, vagy hódarát. De most már kocogni kell, mert mindjárt háromnegyed négy. S az állomás 3 kilométer. A földúton alattomos lukak, kátyúk, utcai világítás csak 200 méterenként. Fel is buknék a fagyott vízzel telt lukakban, ha nem lenne fejlámpám. Azelőtt a telefonnal világítottam, de azt meg mindig leejtettem. Így, hát beruháztam a fejlámpára 1400 Forintot, de legalább nem töröm el a telóm.
Már futok. Mert az idő jobban fogy, mint a kilométerek. És ez minden reggel így van. Örökké késésben vagyok. Néhány száz méter után már izzadtságban fürdök. csuromvíz a sapka alatt a hajam, s a pulóver alatt a pólóm. Ennek pont jót tesz a jeges szél. Még nem vagyok eléggé megfázva. Ráadásul kezdi megint a szívem is. Először csak enyhén nyom, majd egyre erősebb szorítást érzek, mintha egy nagy marokban lenne, mely lassan szorítja össze. – Meg kell állnom.
Most éppen levegő sincsen. Csak a kapkodó lélegzetem hallatszik a néptelen utca csendjében. Vissza kellene fogni a kávét, tudom. De, akkor meg hogy maradok ébren, ha nagyon fáradt vagyok? És mindig fáradt vagyok. – Úristen! Mindjárt 4 óra! De már itt vagyok a hosszú állomás végében. Megrázom magam, s újból nekilendülök. A fájdalom és a légszomj, mostantól nem létezik. Csak az azt követő hányinger nyomán kezdek krákogni és köpködni vadul.

‘Út a sötétségbe’ – Egy másik komor hajnal – Zoltán felvétele

Átrohanok a vágányokon. Bicsaklik a bokám a vasúti köveken. De végre fújtatva, krákogva beérkezek a peron mellé. Egy ugrás és fönn vagyok. Szinte gőzfelhőben állok ott, annyira párolog rólam az izzadtság a hidegben. Jöhet a vonat.

***

– Már jónéhányan állnak itt. Egy nő megjegyzi: “Egyszer még elüti a vonat.” Tudom persze, hogy ez veszélyes, Anyunak nem is mondom sose, hogy milyen áron érem el a 4.11-est, de körbe az aluljáró felé nem mehetek, túl messze van, s ez egyenlő lenne a késéssel. Már itt is a szerelvény.
Nagy sebességgel, pergő hóörvényeket keltve fut be, sokan vannak rajta, de még akad azért ülőhely. A hajnali emberek elég csendesek. Szinte mindenki a telefonjával elfoglalva, vagy alszanak még egy kicsit. Döngetünk előre a sötét, fagyos tájon. Kőbánya 50 percnyire van. Addig kicsit kifújom magam.
A Kökin ébredek föl, sietni kell a visszaöltözéssel, Kőbánya-Alsó 3 percre van már. Itt villamosra szállok, s 20 perc alatt bent vagyok a munkahelyemen. Fél 6-ra járok. Akkor még nem a munkaidő kezdődik, csak át kell öltözni, megkávézni. De 6.00-kor indul a szalag, s emelkedik fel kucorgó helyzetéből a hatalmas robot.

– Robot? – kérdezem. – Milyen robot?

– Értetlenkedsz megint. Milyen egy ipari robot? Nagy, erős és szótlan.

– Robot mellett dolgozol?

– Ha mondom…

– És mit?

– Zsákolok. 10 kilós zsákokat pakolok a töltő szalagról a csomagoló szalagra. Ne kérdezd, hogy miért nem lehet a két szalagot összekötni. Egy ‘Siemens’ robot hatalmas kezei alá dogozom.
Csomagolunk. Én adagolom neki a zsákokat. 10 másodpercenként egy 10 kilós zsákot. Ő (Ez?) megfogja, leemeli a szalagról, vagy háromszor körbe forgatja (ne kérdezd miért), majd ráteszi egy raklapra. Ha eleget rakott rá, s megvan az előre beprogramozott zsákszám, akkor az egész zsákokkal megrakott raklapot megforgatja, lefóliázza, majd leragasztja. És a kész raklapot kilöki a folyosóra, a villás targoncák elé. Majd elővesz egy újabb raklapot, s kezdi elölről. Két kezével egyszerre két raklapot csomagol, melyekhez 4 futószalag csatlakozik. Úgy pörögnek, forognak, markolnak, engednek, emelkednek, süllyednek a hatalmas kezei, mint a villám. Csak úgy kapkodja a négy szalagról le a zsákokat a két raklapra.
Legkevesebb 8 ember munkáját végzi el egyszerre. Sehol se vagyok hozzá képest. Csendes, gyors és erős és sosem panaszkodik. A legaktívabb időszakomban, úgy 9 és 12 óra közti 3 órában megmozgatok, s adagolok neki óránként 3.5 tonnát. Ő ezidő alatt nemcsak a négyszeresét, (hiszen 4 szalagot csomagol 2 raklapra), 14 tonnát, hanem ennek a sokszorosát mozgatja meg, mert a raklapostul is mozgatja őket, teljes terheléssel.
De velem ellentétben neki meg se kottyan az erőfeszítés. Csak csendben sustorog, mikor én, vagy valamelyik munkás nem elég gyors, s üresen várakozik a hatalmas keze.

– És a köztes időben, hogy teljesítesz? Hány órás is a munkaidőd?

– A köztes időben kevesebbet. Mert ugye nem mindig azonos az ember teljesítménye, s délután egyre fáradtabb is, de ez nem gond, mert általános dolog. Ezt a külföldi munkaellenőr mondta, mikor stopperrel mérte a munkámat. Majd megszakadtam, úgy dolgoztam, mikor ott állt és figyelt. Ez volt a jó eredmény. De aztán megtudtam, hogy a kamerán is figyelt, s akkor gyengébb volt a teljesítményem. Így átlagolt, ám ez még egy megfelelő eredményt hozott, s nem rúgtak ki.

– És konkrétan mennyit keresel, a túlórákkal együtt?

– Nálunk a túlóra az alap, mert a napi 10 órás munkaidő van meghatározva. Ez 50 óra hetenként, s kéthetenként szombaton egyszer délelőtt be kell jönni 6 óra hosszára. Így jön ki a hivatalos túlóra évente 672. Mi a máshol túlóraként elszámolt időért is ugyanazt kapjuk, mint a főmunkaidőben, mert napi 10 órát írtunk alá a munkaszerződésben, plusz a szombati összesen 21. – Így jön ki a 150 ezer. Pontosabban 150.800.

– Órabér?

– 650.

“Hát ez nem sok!” gondolom. “Egy ekkora fizikai megterhelést jelentő munkáért, ráadásul 10 órán keresztül.” De de nem szólok hangosan. Minek? Ezt ő is tudja, s ha szóvá is tenném, azt mondaná; “Ez van, nincs más. És még boldog is lehet, hogy ennyit is megkeres.”

De, mintha olvasna gondolataimban. Azt mondja:

– Tudom, hogy ez nem sok, de még mindig több, mint a 99 ezres minimálbér, vagy a 75-80 ezres ultra minimál. Na de, éppen ezért vállalok még plusz munkát hétvégenként a fatelepen.

– És ott mennyit kapsz?

– Ott 8 ezret egy napra. 8 órára.

– És, hogy bírod ezt a folyamatos fizikai extra terhelést?

– Ha nem gyúrt volna ki a robot, – szó szerint, – akkor nem bírnám.

– Akár egy katonai kiképzés.

– Hát mondtam. A munkásokból lennének a legjobb katonák. Minden hajnal olyan, mint egy riadó, s utána meg a munka olyan, mintha a gyakorló téren lennél. A fegyelmi gyakorlatok dettó. A seregben az őrmester, a melóhelyen a kamera garantálja az engedelmességet.

– Hát igen. Mindent a vállalatért.

Szeme összeszűkül:

– Dehogy mindent. A seregben a hazáért töri magát az ember, a munkahelyen pedig csak kis részben önmagáért, nagyobb részben a kapitalistáért.

– Ezt, hogy érted?

– Hát mennyi pénzt kapsz a munkádért? A töredékét annak, ami járna, amit megtermelsz. Azt a tőkés söpri be.

– De, hát például ott a robot – vetem közbe. – Az komoly beruházás és csak könnyít a munkátokon.

– Egy fészkes fenét! A profit szerzést. Azt könnyíti meg. De nem a mi munkánkat. Az nem jótékonysági beruházás, hanem anyagi. A mi munkánk semmivel nem lesz kevesebb, sőt, inkább több. A propaganda hiába sulykolja, hogy a robotok megkönnyítik az ember munkáját, de egyre többen tudják, hogy ez nem igaz! A tulaj profitját növelik, de a melós munkáját csak megnehezítik. Ha az ember robotokkal dolgozik, hamar rájön, hogy milyen könyörtelenek és mekkora stréberek. Ha emberek lennének leköpném őket.
De így csak kizsákmányolásra programozott mesterséges intelligenciák. “A három több” jegyében: Több munka, több profit, több kizsákmányolás.

– Ezt te találtad ki…

– A megfogalmazást igen. A valóságot nem. A létezik és könyörtelen.

– Ez igaz.

– Könyörtelen, mert ha emberek lennének a helyében, azok megállnának akkor, ha látják, hogy te mindjárt összeesel. Mert nehogy azt hidd, hogy nem fáradunk el. Az a több tíz tonna, ami megmozgatunk nyomokat hagy rajtunk. Nem is akármilyeneket.

– Milyeneket?

Nem válaszol, csak némán ingatja fejét. Majd azt mondja:

– Na, hát ennyi volt az én hajnalom. S nagy vonalakban az utána következő kissé viharos nappalom. Ennyi.

– Értem és köszönöm. – mondom, s indulni készülök. – Majd látszólag mintegy mellékesen kérdezek még valamit:

– És mit csomagoltok? Milyen terméket? Egyáltalán melyik cég ez?

– Na itt volt elég! – áll föl ő is kissé megemelve a hangját. – Erről eredetileg nem volt, szó, mikor megbeszéltük ezt a riportot. – A reggelre voltál kíváncsi, megkaptad. Bőven.

– ?

– De, ha a munkára vagy kíváncsi, esetleg be is állhatsz mellém fát vágni a fűrészgéphez. Hétvégén, meg ünnepnap megyek a fatelepre dolgozni, majd beprotezsállak a favágóknál. Ha nem vernek meg az első 10 percben, akkor talán szóba állnak veled. De, ha hülyeségeket beszélsz, akkor megvernek. – Felnevet. – úgyhogy vigyázz a szádra!

– Folytatjuk –

Fort András / Szabad Riport

TÁMOGATÁS – BECSÜLETKASSZA – 2019. november

Admin névjegye

Az Igazság semmitől sem fél! - Csak attól, ha elhallgatják.
Galéria | Kategória: CIKKEK, Fort András, RIPORTOK, Szerzők | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Hozzászólások - (Figyelem! A hozzászólások megjelenéséhez némi idő kell).

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s