Akiért nem szól a harang

– Kisember fagyhalála –

…”A kút egy valódi jégbarlang, de az alján ott a víz. Látni a falon, milyen mélységre hatolt le a fagyás a földben. Ameddig deres, addig fagyott a talaj. Majd egy méter… Fájdalomra, fájdalom. A szívem is szúrni kezdett. Levegő is alig volt már. De nem adom meg magam akkor sem! És lehajoltam a maradék ballonokért is. Fogcsikorgatva hajigáltam ki őket a kútaknából…”

…”Külföldinek adták el az otthonunkat, nem is beszélt magyarul. Kilakoltatásunk tele volt csúnya jelenetekkel, jó hogy nem voltatok ott. Az új tulajdonos és a végrehajtók folyamatosan aláztak minket, a rendőrök oltalmában. Ezt nem bírta Édesanyátok lelke…”

…”Míg a kutam egy Jégbarlang, a szobám pedig szó szerint apró Jégpalota lett. A dérlepte függöny csillog-villog, zúzmara ragyog a könyvespolcon, a plafonról pedig szikrázó jégcsapok függenek a lámpafényben. Milyen széppé varázsolta leheletem a szobát. Csodálnám is, ha nem tudnám, hogy ez számomra maga a lassú halál. Igen, jégpalota az én kriptám.

Tudom, ez az utolsó éjszakám. Hajnalban már nem leszek itt, e földön. De értem nem szól majd a dérrel lepett harang, hisz ki vagyok én, egy kis senki. Kisember, kis termettel, Kis névvel. Tavasszal találnak majd rám, ha kienged a fagy…”

***

Tartalom:

1. Munkám elvesztésének valódi okai

2. A Gonosz Átok

3. Kilakoltatásunk és Anyu halála

4. Szenvedés, halál, bosszú

5. A kényszerlakhely

6. És a pálca eltörik…

7. A Jégbarlang

8. Jégpalota

9. Az utolsó éjszaka

***

Tisztelt Ismeretlen!

Kérem juttassa el ezt a kis noteszt fiamnak, Kis Gábor lövész-felderítő őrmesternek, aki a Magyar Hadsereg 33-ik gépesített lövészdandárjában szolgál, Zalaegerszegen. – Pontos címe: Petőfi Laktanya, 8900. Zalaegerszeg, Gasparich Márk utca 16-20.

Ám, ha ő valamilyen váratlan szolgálati körülmény miatt nem lenne elérhető, akkor kérem ezt kis füzetet próbálja meg eljuttatni kislányomnak; Kovács Barbarának, aki az Egyesült Királyságban dolgozik, Poole városában, a Lord Nelson nevü vendéglátó helyen. – Pontos címe: The Quay, Poole, Dorset, BH15 1HJ, England, United Kingdom.

u.i.: Én sajnos, már nem tudtam föladni ezt a küldeményt a postán, mert járni már nem tudok. Telefonom pedig már rég kikapcsolták.

Előre is köszönettel: Kis József, hivatásos sofőr és nehézgépkezelő mester.

***

– Utolsó feljegyzéseim gyermekeimnek; Buksinak és Gabinak –

Kedves Kislányom, Édes Fiam!

Nem gondoltam volna anno még ifjú titán koromban, hogy 60 évesen ilyen körülményekkel kell majd szembenéznem. Hogy én, aki világéletemben dolgoztam, nem ittam, nem kurváztam, tisztes házasságban éltem, két gyereket fölneveltem, – ezt kapjam a sorstól, ezt kapjam a Hazámtól cserébe.

Igen, a Hazámtól, mert az az eseménysorozat, mely a mostani helyzetünkhöz vezetett, mondhatni egyenes út volt a családunk tragédiájához, – de nem rajtunk múlott! Igazából nem mi voltunk okai a családunk szétesésének, megsemmisülésének. Sem Ti gyerekek, sem szegény Édesanyátok, sem pedig én.

Igazából mindent megtettünk, amit tudtunk, – de a sorstalanságunkat mégsem kerülhettük el. A Hazánk, az országunk van olyan állapotban, mely tönkre teszi az egyszerű embereket, megsemmisíti a családokat, lassú halálra ítélve minket.

Az Erkölcs, mint olyan, rég nem létezik már, csak az önzés és az alantas ösztönök kielégítésének vágya maradt helyette. Mindenki a pénzt kergeti, de csak kevesen érik utól. És ez nem véletlen, mert így van ez a rendszer kitalálva. Nem lenne egy fosztogató sem gazdag, ha nem lennének ennyire szegények az átlagemberek. A mi vérünkön gazdagodtak meg, a mi kifosztásunkon, megsemmisítésünkön gyarapodnak továbbra is.

Nem tudom, meddig mehet ez még. Talán kell még jó néhány áldozat, míg felébred népünk. Ha ugyan felébred valaha is…

1. Munkám elvesztésének valódi okai

Tudom, ezek nagy szavak. Fagyos magányomban sokat gondolkodtam azon, hogy mégis vajon hogyan juthattunk ide? Ide, hogy elveszítsük otthonunkat, elveszítsük mindenünket, amikért egész életünkön át dolgoztunk.

Talán a fő ok az volt, hogy a mi családunk egyik tagja sem állt be abba a sorba, mely az emberek lelkének a megsemmisülést okozza. Mi nem akartunk senki előtt megalázkodni, a szolgája lenni, nem akartunk bármi áron pénzt szerezni, csakis becsületes munkával. Na, ez az, ami nem járható út manapság ebben a Hazában.

Mi sosem voltunk gazdagok, mégis kifosztottak minket. Három évtizedig sofőrként és nehézgépkezelőként dolgoztam, ti nem tudjátok, csak a régi kollégáim, hogy a két szakmámban ásznak számítottam. Az én gépeim, lett légyen az akár furgon, akár targonca, akár üzemi daru, mindig menetkészek voltak, a legnagyobb fagyban, vagy hőségben is. Képes voltam hosszú ideig vezetni, dolgozni, éber lenni, – vagy, amit kevesen tudtak; a nagy villással 4 raklap magasra föltenni a trepnit, a raktárban.

Édesanyátok sem hibás. Én Édes Szívem! Mindig ott volt, ahol lennie kellett. Ha kellett veletek, ha kellett a betegeivel. Már nem volt sok ideje a nyugdíjig, hiszen majd 40 évet töltött nővérként a Kórházban. Tudjátok, sokat jártatok ott.

A belét is kidolgozta értünk. Értetek, a betegekért, és értem. Soha egy panasz nem hagyta el száját.

Azt is tudjátok, hogy bár egyikünk sem keresett sokat, mégis megéltünk, és tisztességgel neveltünk fel benneteket. Ám nem volt módunk befejezni, – benneteket rendesen az utatokra bocsájtani. Legalábbis nem azzal a segítséggel, amivel kellett volna. De most, hogy rendben vagytok, az csakis nektek köszönhető, a ti talpraesettségeteknek.

Ám nagyon bánt engem, hogy az utóbbi két évben nem tudtunk nektek segíteni, Anyut is nagyon bántotta volna, ha túléli a gyalázatot, ami aztán velünk történt.

Mert a balsors úgy ért utol minket minket; hogy kiderült; mindaz a viszonylagos jólét, amiben éltünk, mindaz az az egyensúly, amit a bevétel és kiadások terén megteremtettünk, csak látszólagosnak bizonyult. Elég volt hozzá a betegségem, ami úgy sújtott le rám, mint a villámcsapás.

Nem tudom, mi kell egy szívrohamhoz, talán az örökös túlhajszoltság, az állandó készenlét, idegeskedés és kevés alvás, sok túlóra, rendszeres 12-16 órázás, olykor a hétből hét napon át…, – de a roham elkapott engem 58 évesen, ott a raktárban.

Nem tudjátok, csak most írom le, hogy, amikor rám tört az iszonyú fájdalom és elvesztettem az eszméletem, éppen nagy targoncát vezettem. Még utolsó világos pillanatommal ugyan levettem a gázról a lábam, de így is a maradék lendületből ütköztem a fallal, s leborult mind a négy trepni, az áru meg kidőlt a betonra.

És azt sem tudjátok, hogy milyen aljasul bánt el velem a cég. A kórházban derült ki, hogy ne kelljen hosszú ideig betegállományt fizetni nekem; ezért azonnali hatállyal elbocsájtottak, mint a baleset okozóját. De mivel ezt betegen mégsem tehették volna meg, ezért az elbocsájtólevelet úgy keltezték, hogy az elbocsájtás ideje még a baleset előtti reggel volt. – Vagyis elbocsájtottak reggel 9-kor, így a délben bekövetkező szívrohamom idején már nem is voltam a cég dolgozója. Jogtalanul tartózkodtam már ott.

Ez persze nem volt igaz, tudta mindenki, de nem emelte fel a szavát senki. – Viszont azzal fenyegettek, hogy az ütközés miatt leborult áru teljes értékét ki kell fizetnem, ami hat számjegyű tétel, ezért jobban teszem, ha belenyugszom az elbocsájtásba, mint létszámfölötti.

Később mondták el a kollégák, akik összeszedték az árut, hogy annak nem lett nagy baja, csak a kartonok szakadtak szét, a vákuum csomagolású felvágottak sértetlenek maradtak. Mindössze újra kellett kartonozni, trepnizni, ennyi volt az egész. Számottevő kár nem keletkezett, még 10 ezer forint se.

Így lettem hát súlyos betegen munkanélküli, még a táppénztől is megfosztottak.

Azért nem mondtam eddig, hogy kíméljetek benneteket a Gonoszságtól, s ne harcoljatok Ellenük az én igazamért. Ami történt, megtörtént. Ne veszélyeztessétek a saját státuszotokat, ne költsétek a saját kevéske pénzeteket, miattam.

Mikor ilyen beteg lettem, már sejtettem azt is, hogy a családunkat nagy baj fogja érni. – Ezért is forszíroztam, akkor két évvel ezelőtt, hogy menjetek, s kezdjétek el a saját életeteket. Abban biztos voltam, hogy annak a viszonylagos jólétnek, amiben éltünk, örökre vége. Az én keresetem kiesett, s a gyógyulásom is egyre húzódott. Anyu keresete nem elég mindenre, de ti pedig ne vállaljatok el kényszerből mindenféle szar munkát, csakhogy fizetni tudjuk a kiadásainkat.

Ne váljatok ti ugyanúgy igavonó rabszolgává, mint a szüleitek, hanem valósítsátok meg álmaitokat, s legyen jó életetek.

Hát ezért nem mondtam el, hogy mi történt velem, s azt sem, hogy mi vár ránk.

2. A Gonosz Átok

Annak viszont örülök; hogy bár a közelgő bajok miatt, nem is sikerült teljesen befejezni a neveléseteket, – s ezért túl hamar bocsájtottunk útra benneteket, – szinte kirúgván titeket a szülői ház fészkéből, egyenest az Élet Mélyvizébe, – de életetek álma megvalósulhat, hisz’ olyan szakmát szereztetek, melyet szerettek és biztos jövőt jelent számotokra.

Még ezt azért sikerült megcsinálni, s a Gonosz Átoktól távol tartani titeket azzal, hogy még a bajok súlyosbodása előtt elmentetek.

Rászedtünk benneteket, de a ti érdeketekben. Sikerült elhitetnem veletek, hogy állapotom miatt már a terhemre vagytok. Biztos rosszul esett nektek, hogy talán kissé érzéketlenül forszíroztam a távozásotokat, de nem tudjátok, hogy közben a szívem majd megszakadt. Anyu is emiatt éjszakánként telesírta a párnáját, de reggel nem szólt, látszólag közömbösen indult el dolgozni. Csak én tudtam, hogy mit szenved, én raktam ki a könnyeitől nedves párnát száradni.

Csak az vigasztal, hogy te Buksikám, kicsi Barbarám odakinn Angliában, abban a Poole nevű kikötőben megtaláltad a számításod, ahogyan írtad, a “hangzatos nevű” Lord Nelson Pubban és szeretsz ott lenni, s téged is szeretnek, megbecsülnek. Ja kérem, egy magyar szakács-cukrász lány érti a dolgát a világon bárhol. S, ha még olyan szorgos is, mint te, az főnyeremény.

S, Te pedig Édes Fiam, Gabikám, bocsánat; Gáborom! Kevés férfinek adatik meg, hogy valóra váltsa gyermekkori álmait. Te ezek közé tartozol, s ez boldoggá tesz engem. Micsoda szerencsés véletlen, hogy kisgyermekkorodban sokat jártunk Dunakeszire modellezni. Vagy talán nem is véletlen. Hisz’ te ugyanúgy, mint Buksi, az egyéniségedhez megfelelően választottál munkát, mondhatom azt is, hogy hivatást. Bár eredeti szakmád; a rendszergazda, s ennek látszólag semmi köze a jelenlegi munkádhoz, de úgy vélem, igenis van. A kreatív gondolkodásod, gyors észjárásod, s villámgyors reflexeid tettek arra alkalmassá, hogy megszerezd a felderítő drón-pilóta képesítést. Már kiskorodban is nagyon érdekelt a modellek távolról való irányítása, s ebből nagyon komoly hivatás lett. S biztos vagyok abban is, hogy előbbre fogsz lépni hamarosan, s tiszti iskolásnak jelentkezel. Ami úgy vélem szintén nem lesz számodra oly nehéz.

3. Kilakoltatásunk és Anyu halála

Az alább következő sorokat viszont csak akkor olvassátok tovább, ha nyugodt körülmények között vagytok. Nem szép, sőt csúnya dolgok következnek, de jogotok van tudni!

Jogotok van tudni, hogy mi történt szüleitekkel, s, hogy valójában, miért.

Ám ne tegyetek magatoknak szemrehányást, hogy nem harcoltatok értünk. Én nem engedtem, hogy megkíméljelek benneteket a biztos kudarctól. Mert olyan hatalom támadt ránk, mely ellen mi, – egyedül küzdeni nem tudunk. Azért küldtelek el benneteket még a kilakoltatásunk előtt, hogy semmi bajotok ne essen, priuszotok ne legyen, botrányba ne keveredjetek. Mindkettőtöknek megvan már a saját élete és reményteli jövője.

Most arról fogok írni; hogy hogyan vesztettük el azt a lakást, amiért évtizedekig dolgoztunk. Hogyan vesztettük el az Otthonunkat;

Két évvel ezelőtt, mikor kijöttem a kórházból, csináltam egy rövid számvetést, a megmaradt bevételek és a kiadások tekintetében. Az én nettó 210 ezer forintos fizetésem eltűnt, semmivé olvadt. Maradt Anyu keresete, mely havi nettó 98 ezer forint volt, túlórákkal és hétvégi ügyeletekkel együtt. Spórolt pénzünk nem volt. Ami azt illeti, sosem tudtunk összegyűjteni annyi pénzt, hogy legyen némi tartalékunk, éppen az ilyen esetekre, mint egy váratlan betegség, elbocsájtás, munkanélküliség.

Eddig is Anyu keresetéből fizettük a rezsit; lakásrészlet, hitelrészlet közös költség, fűtés, gáz, víz, villany, adók, – sőt sokszor még az ő jövedelme sem volt elég. Ilyenkor a hiányzó összegeket az én keresményemből pótoltuk.

És, akkor még nem ettünk semmit. Nem ruházkodtunk, nem közlekedtünk, (üzemanyag, bérletek), s uram bocsá’ nem szórakoztunk. S nem vettünk semmi nagy dolgot sem. És az én gyógyszereimre sem költöttünk még.

Már a szívrohamomat követő második hónapban elmaradtunk a befizetésekkel. Nem mindennel, csak az 1/3-ával, de a 3-ik hónapban már a felével, a 4-ikben már semmi rezsit sem fizettünk, sem pedig hitelrészletet.

Anyuval közösen döntöttünk úgy, hogy az evés fontosabb, mint a rezsi és a hitel. Ő azt is hozzátette; “A gyógyszerek is fontosabbak.” Lehet, rossz döntés volt, nem tudom. Éhesen, legyengülve, azért nem sokáig lehet húzni, mint, ahogy bizonyos esetekben gyógyszer nélkül sem. Cipő is kell télre, nadrág, pulcsi, télikabát, ha nem akarunk megfagyni.

És talán én is találok valami munkát így betegen is. – Nem találtam.

Először nem is a devizahitel miatt, hanem az elmaradt közös költség miatt kezdeményezték a végrehajtási eljárást, ami egyenes út volt a kilakoltatásunkhoz.

Aztán feltorlódott minden tartozás, s a devizahitelünk bedőlése megadta a kegyelemdöfést. Hiába kértünk kegyelmet, tartozás elengedést, de legalább további türelmi időt, senki sem könyörült meg rajtunk. Sem a szolgáltatók, sem a házkezelőség, sem az önkormányzat.

A bankban is azt mondták gúnyosan; “nem volt kötelező hitelt fölvenni.”

De nekünk viszont az volt, mert 3 éve tönkrement a cirkó, s hitel nélkül nem tudtuk volna egy új cirkót beszereltetni. Mert, ha nem lett volna új cirkó, megfagytunk volna télen, az egész család. De főzni sem tudtunk volna, se fürdeni.

Először az autót vitte el a végrehajtó. A gyönyörű 2 tonnás kombi Volvót, 2000-es motorral. Ezen tanultatok vezetni gyerekek, tudjátok milyen csodálatos érzés volt, mikor közösen mentünk vele kirándulni, vagy színházba, moziba.

Egyik napról a másikra csak úgy elvették, lefoglalták. Az én öreg Volvómat, amit úgy szerettem. Amit annyit szereltem. Akit én építettem újjá. Anyu is imádta, mert volt benne ülésfűtés. Bár fönntartani már nemigen tudtuk, de azért vásárolni még elmehettünk volna vele. Később, még a költözésnél is jól jött volna. (Ha ugyan lett volna költözés!)

Aztán, ahogy a tartozások feltorlódtak, melyeken sötét gonosz koronaként ott trónolt a bedőlt devizahitel, árverésre bocsájtották az otthonunkat a neten. És mi nem is tudtunk róla először, csak akkor, mikor már elkelt. És meglepően hamar kelt el.

Azért adták el olyan gyorsan az árverésen a lakást a végrehajtók (1 hónap alatt),mert Otthonunk szerintük ritka jó helyen volt. Frekventált környéken. Bár én nem értettem, mi a “frekventált” ebben a lepusztult kerületben, de aztán láttam nagyon kezdik felkapni az újgazdagok. Sorra újítják föl a régi házakat, lakásokat.

***

Külföldinek adták el az otthonunkat, nem is beszélt magyarul. Kilakoltatásunk tele volt csúnya jelenetekkel, jó hogy nem voltatok ott. Az új tulajdonos és a végrehajtók folyamatosan aláztak minket, a rendőrök oltalmában. Ezt nem bírta Édesanyátok lelke.

Úgy törtek ránk egy szerda reggel, mint a haramiák. Hajnali 6 órakor, holott délelőtt 10 órára volt kiírva a kilakoltatás, de mi reménykedtünk, hogy a beadott bírósági papír miatt nem tesznek ki minket. Úgy véltük, hisz’ a bíróságon is ezt mondták, hogy csak kijön egy végrehajtó az előre megbeszélt időpontban, s közli, hogy maradhatunk a lakásban, legalább addig, míg a bírósági eljárás tart. Milyen naivak és ostobák voltunk!

Durván és erőszakosan nyomták hosszan a csengőt, dörömböltek, s mi még csak akkor kászálódtunk ki az ágyból. Persze, hogy még nem értünk el az ajtóig, mikor betörték. Faszilánkokat fröcskölve szakadt ki helyéből a zár, s úgy zúdultak be a lakásba, hogy ordítoztak, röhögtek.

Vagy 4 markos rakodómunkás, meg 2 végrehajtó, egy öregebb és egy kis tejfölösszájú fickó, ő volt az agresszívebb és kötekedőbb. Meg egy középkorú, vékony, szemüveges, szakállas férfi, aki nem is beszélt magyarul, de azt mondták, hogy ő az Otthonunk új tulajdonosa.

Eléjük álltunk, Anya és én. Félretoltak minket.

Az idősebb végrehajtó közölte, hogy van velük rendőr is, lent a ház előtt áll, kettő. Azt mondta, reméli nem lesz rájuk szükség. De lett.

A markos munkások neki is álltak összepakolni a holmijainkat. Legalábbis ők ezt mondták. De úgy hajigálták ide-oda a legértékesebb dolgainkat, hogy csak úgy törtek a lámpák, vázák, poharak, szakadtak a könyvek. Semmire nem vigyáztak, csak azt mondogatták, hogy 10-re végezni akarnak.

Anya tétován keringett körülöttük. Kérlelte őket, hogy jobban vigyázzanak. Hasztalan.

“Hová kerülnek a bútoraink?” kérdeztem zaklatottan az idősebb végrehajtót.

“Egy raktárba” válaszolta. “Egy hónapig őrizzük, addig átvehetik.”

“És, ha nem tudjuk átvenni?” kérdeztem. “Ha nem tudjuk egy hónap alatt elhelyezni őket önmagunkkal együtt?”

A végrehajtó a fejét csóválta. “Akkor…”

“Akkor meg lesznek semmisítve!” vakkantotta közbe kétértelműen a fiatalabb végrehajtó. És szemtelenül vigyorgott. Idősebb társa szemrehányóan nézett rá.

Anya belém kapaszkodott. Nehezen vette a levegőt, tüdeje sípolt.

“Mi is meg leszünk semmisítve?” kérdezte sírással küszködve.

“Senki nem akarja magukat megsemmisíteni” szólt közbe csitítóan az idősebb végrehajtó. “Az gyilkosság lenne. Mindössze csak birtokba adjuk ezt az ingatlant a jogos tulajdonosának.”

“Ez ugyanaz. Megsemmisítés” mondta Anya, egyre nehezebben véve a levegőt. “Hát mondja meg, hová menjünk 4 óra múlva? Az utcára?”

“Csak biztosít valami menedéket maguknak az önkormányzat, míg összeszedik magukat” mondta reménykedve a végrehajtó.

“Nem biztosít az semmit! – válaszoltam, s megpróbáltam Anyut leültetni arra a rekamiéra, ami még a helyén volt. – “Éppen ők indították el a végrehajtási eljárást, az elmaradt közös költség miatt. Pedig semmi közük nem volt hozzá, mert saját ingatlan, mindössze csak annyi, hogy tőlük vettük meg még régebben. De, azért ők elindították. Mondván; kötelességük segíteni a ház közösségének. De eszükbe sem jutott más lakhatási lehetőséget felajánlani. Valaki már akkor kinézte magának ezt a lakást. És volt egy jó haverja az önkormányzatnál. Ez az igazi indok! Emiatt lakoltat most ki…”

“Meg a számlák, meg a hitel” vetette közbe a végrehajtó. “Lássa be, jogos a kilakoltatás, bár a lakás még így sem fedezi a teljes tartozás költségeit.”

“A kilakoltatás sohasem jogos!” kiáltott fel Anyu. “Fölösleges győzködnie. Önként sosem hagyom el az Otthonom! Nem lehet egy embert megfosztani egyetlen otthonától! Senkit nem lehet teljesen kifosztani!

“Nem kellett volna hitelt fölvenni!” szólt közbe a fiatalabb végrehajtó. Maga beszél a fosztogatásról, amikor maguknak van hatalmas tartozásuk? És akkor maguk micsodák? Maguk a fosztogatók, akik nem fizetik meg a tartozásaikat. Élősködők!

“Élősködők? Élősködők?” háborodott fel Anyu. “Én, aki 40 éve dolgozom látástól vakulásig? Vagy a férjem, aki a munkába rokkant bele?”

“A hiteleket vissza kell fizetni vagy így vagy úgy.” Az idősebb végrehajtón látszott, hogy nagyon nincs ínyére ez a vita. Rosszat sejtett. Nem fog menni ez a kilakoltatás mégsem olyan könnyen. Szeretett volna minél hamarabb végezni. S lezárni ezt a vitát. “Sajnálom hölgyem. És a számlákat is fizetni kell. Aki pedig nem teszi, magára vessen. Ilyen az élet!”

“Háromszorosára nőtt hitelrészletet hogy lehet fizetni?!” fortyantam fel én is. “Mert ennyire ugrott fel. Ezt még normális körülmények között sem lehet fizetni, hát még akkor, ha az ember elveszíti a munkáját és betegen lesz munkanélküli. És még segélyt se kap. A rezsi számlák pedig irreálisan magasak. Ez az eljárás nemcsak jogtalan, hanem embertelen is!

“Mi nem lehetünk tekintettel az emberiességi szempontokra. Csak a jog szempontjait vehetjük figyelembe” mondta gőgösen a fiatalabb végrehajtó, aki azt hitte, hogy most hatalmasat mondott. “És mi tesszük is a dolgunkat, nagy hatékonysággal.”

“Mert nem is vagytok emberek” közölte vele Anyu. “Hiénák vagytok.”

A végrehajtók felnevettek. A munkások meg a háttérben elkezdtek huhogni. Mintha ők is hiénák lennének. Így pakoltak tovább. Huhogva és röhögve.

“Ne nevessetek!” kérte őket Anyu. “Ne gúnyolódjatok a tragédiánkon!”

“Miért ne nevessünk hölgyem, amikor ilyen hülyeségeket mond?” kérdezte a fiatalabb végrehajtó.” Vagy tegeződünk már? Akkor meg azt kérem, fogd be a szádat! Túlspilázol mindent. Nincs itt akkora tragédia.”

“Neked nem az édes fiam! Csak nekünk!” mondta halkan Anyu. “De akkor se nevess! Még csak ne is mosolyogj!

“Miért ne?” A végrehajtó odament a rekamiéhoz, kissé lehajolt és Anyu arcába vigyorgott. Erre Anyu meglepő fürgeséggel fölpattant és úgy vágta szájon a fickót, hogy annak az orra vére a falra freccsent.

Erős asszony volt Anyátok, nemhiába emelgette a betegeket évtizedek óta. A végrehajtó nekiállt visítozni, mire az idősebb kiszaladt a rendőrökért. Azok meg jöttek is rohanvást és azonnal lefogták Anyut. A munkások meg bambán álltak.

Felgyorsultak az események. Ki akartam szabadítani Anyut a rendőrök szorításából, szinte eszemet vesztettem, mikor hallottam jajgatását, ahogy össze-vissza csavargatták a karját. Megpróbáltam lerángatni őket Anyuról, de rám meg hátulról támadt az új tulajdonos, az a külföldi, akinek a végrehajtók eladták a lakásunkat.

Voltam én minden; “Shit face”, meg “mother fucker”, e szavak kíséretében letépett a rendőrökről és a hátamba nyomta az elektromos sokkolót. Olyan erős fájdalom vágott belém, mint a szívrohamkor, úgy is facsarodott össze a szívem. De most már a hátam is égetett, mintha eleven tűzzel sütötték volna.

El is vesztettem az eszméletemet. Majdnem belehaltam ebbe az áramütésbe. De mikor az újraélesztésem után a kórházban magamhoz tértem, akkor Anyuci már nem létezett.

***

Csak később mesélték a szomszédok a kórházban, hogy Anyu, mikor látta, hogy összeesek, örjöngő rohamot kapott, kiszabadította magát a kétajtós szekrények markából és tíz körömmel a támadómnak, az új tulajnak ugrott.

Kiverte kezéből a sokkolót, majd földre vitte a nyüzüge, szakállas fickót. A két hatalmas rendőr és a két végrehajtó, együttes erővel is, alig bírták lefejteni róla. Majd Anyu megint kiszabadult a kezeik közül és óvón rám feküdt, hogy a testével védelmezzen a további áramütésektől. Közben jajgatott, sírt és a nevemen szólongatott.

Ez már a munkásoknak sem tetszett és kiabálni kezdtek, hogy ne bántsanak minket. A nagy hangzavarra, odakint a lakók is összeszaladtak a lépcsőházban. Néhányan be is jöttek a lakásba, hogy segítsenek. Az egyik rendőr eléjük tornyosult, s kiterelte őket a lakásból. Ám ez elég nehezen ment, mert a lakók nem igazán akartak neki engedelmeskedni. Kinn a lépcsőházban már forrt a levegő, a rendőr rádión erősítést kért.

Pattanásig feszült a helyzet, csak egy szikra kellett volna a lázadáshoz, s akkor a ház lakói és a rakodó munkások ízekre szedik a végrehajtókat, meg az új tulajt.

Ekkor futott be a páncélba öltözött rendőri erősítés. Maszkban, sisakban. Felszólították a lakókat, hogy térjenek vissza lakásaikba, de mivel azoknak nem akaródzott ezt megtenni, közölték, hogy mindenkit letartóztatnak, aki 5 perc múlva még a lépcsőházban lesz. S ez nem is lett volna nehéz számukra, mivel majd ugyanannyian voltak, mint a ház összefutott lakói.

Nagy nehezen kiürült a lépcsőház. A kevlárba öltözött készenlétisek minden ajtó előtt őrködtek, hogy senki se jöjjön ki, míg a kilakoltatásunk tart. Az pedig úgy nézett ki még jobban húzódik, mert a rakodó munkások nem voltak hajlandók tovább dolgozni. Szidták a végrehajtókat, mint a bokrot, mondván, hogy ők nem erre szerződtek. Egyikük egy pajszerrel nekik is akart ugrani, mert közben azok a rendőrökkel közösen elkezdték lerángatni Édesanyátokat rólam.

Anyu már nagyon sírt és sikoltozott, de nem engedett el engem. Közben odakint a lépcsőházban megint forró lett a helyzet, mert Anya kétségbeesett hangja átszűrődött a falakon is, s a szomszédok nem bírták hallgatni. A páncélos rendőrök már nem tudták őket a lakásaikban tartani, sőt, alig bírták visszalökdösni a felháborodott embereket a bejárati ajtónk közeléből.

A két rendőr is otthagyta Anyut, s kirohantak az ajtóhoz, mert ott már folyt a dulakodás. A két végrehajtó viaskodott Anyuval tovább.

“Hagyjátok! Hagyjátok, mert istenemre mondom…”” kiabálta az egyik rakodó munkás, s meglóbálta a pajszert, mert látta, hogy, hogy Anyu háta véres. De nem tudta hogy az a fiatalabbik végrehajtótól származik, akinek megint eleredt az orra vére. ”

Azok elengedték, s rémülten hátráltak. Ekkor lépett közbe az új tulajdonos, aki közben összeszedte magát, fölvette a sokkolót, s brutálisan Anyu tarkójához nyomta.
Anyu velőtrázóan felsikoltott, rángatózni kezdett, majd élettelenül fordult le rólam…

Édesanya fél órával később, a rohammentőben halt meg. Őt már nem tudták újra éleszteni, mint engem.

***

Amikor mindezt, amit fent leírtam, másnap a kórházban a két közvetlen szomszédunk; Zoli bácsi és Ili néni elmondta, összeomlottam, s azt kívántam, bárcsak én is haltam volna ott meg a helyszínen, miközben megpróbálom megvédeni Édesanyátokat és az Otthonunkat. De sajnos nem sikerült.

Nem akartam élni már nélküle, semminek nem volt már értelme. Majd 40 évet töltöttünk együtt, s erősen reméltem, hogy odafönn találkozunk. Talán ott megköszönhetem neki mindazt, amit értem, értünk tett. Engem védett és az Otthonunkat. Ezért halt meg. És én pedig még itt vagyok, méltatlanul az életre…

Nagyon hamar temették el. Talán túl hamar is. Ez a baleset, mert ők így hívták; “baleset”, mely a halálát okozta, – szerdán történt, s hétfőn már temették.

A kórházban, azon a reggelen 8 órakor betoltak a kórterembe egy tolókocsit, s egy számomra idegen fehér köpenyes ápoló, meg egy vállas civil ruhás férfi közölték velem, hogy most azonnal visznek a temetőbe, mert Anyut temetik 10-kor.

Senki nem volt ott rajtam és a két kísérőmön kívül, csak egy pap. A ház lakói nem is tudtak róla, de Anyu volt kollégái sem. Nagyon fájdalmas volt, lelkileg összeomlottam ott Anyu sírja mellett. Még virág sem volt rajta. 😦

Olyan érzésem volt, hogy nem véletlen ez a nagy sietség, de képtelen voltam bármit is tenni, bárhol is szót emelni, annyira lesújtott a fájdalom, s nemcsak a lelkem, de a testem is gyenge volt. Egyetlen vágyam maradt csupán; Anyuval lenni, utána menni. De nem engedte az Isten. Hanem rám mért még egy szenvedést; Az elkövetkező fagyos, jeges telet.

4. Szenvedés, halál, bosszú

Csakis Ő tudhatja, hogy mi miért történik ezen a földön. Mi csak annyit tehetünk, hogy elfogadjuk az Ő akaratát. Az Ő akarata pedig elsősorban az, hogy én a szenvedésemmel végleg megszabadítsam gyerekeimet a Gonosz Átoktól. Másodsorban pedig, hogy ezáltal utat mutassak számotokra a jövőben is.

Egy olyan utat, mely kiegyenlít minden szenvedést, egyenlővé tesz minden esélyt. A bosszú és a megtorlás útját, mindazokért a bűnökért, melyeket ellenünk elkövettek.

Ám ezt az utat, csak megfontoltan szabad végigjárni. Csak így lehet a végére érni.

Erre intettelek Kedves Fiam, másnap a kórházban is, Anyu temetése után, kedden. Jól tette Zoli bácsi, hogy értesített téged a történtekről, s nagyon fájlalom, hogy hétfőre nem értél ide. Együtt mehettünk volna a temetésre. De nem a te hibád volt, tudom.

Nagyon nehezteltél rám a történtek miatt. Pontosan azért, hogy te nem lehettél ott, hogy nem szóltam neked a kilakoltatásról, s hogy nem védhetted meg Anyut.

De nem tudtad volna megvédeni! Mert olyan hatalom támadt ránk, mely ellen mi, kevesen vagyunk – egyedül küzdeni nem tudunk.

De azt hiszem, nagyon is jól tudod fiam, miért nem szóltam. Mert te, nem ide mellém a kórházba kerültél volna, hanem egyenesen a börtönbe. Ahogy ismerlek. Vagy Anyád mellé a temetőbe. Ez is elég valószínű alternatíva. Most veszítettelek volna el Téged is? Veszítettem volna el azt a jövőt, az egyetlen megmaradt dolgot, amiben hiszek; a gyermekemet?

***

Tudom, megfontoltan járod majd azt az utat, mit kijelölt neked a Sors. Kiegyenlítesz minden szenvedést, egyenlővé teszel minden esélyt. Majd elintézed te ezt a dolgot, ha itt lesz az ideje, tudom.

Ha ma nem is, de, ahogy ismerlek képes vagy te bosszút állni akár 10 év múlva is, a minket kifosztó hiénákon, Édesanyád gyilkosain. Akik most már, mikor ezt a levelet olvasod, az én halálomért is felelősek.

Biztos vagyok benne, hogy okosan és körültekintően teszed majd, mit tenned kell, s nagyon hatékonyan.

De azt is tudnod kell, hogy a hiénák minden vagyona ugyanolyan fosztogatásból, csalásból és gyilkosságból származik mint, ahogyan minket is elintéztek az ősszel. Éppen ezért az ő vagyonuk, (vagy legalábbis, amit ők a saját vagyonuknak tartanak), lényegében nem az övéké, hanem az általuk kifosztott családoké, meggyilkolt embereké. Így többek közt a miénk is. Vagyis, most már a tiéd és a húgodé, hisz’ ti vagytok a mi örököseink.

Tudom, hogy visszaszerzed, ami a miénk volt, ha nem ma, akkor holnap. De azt is tudd, hogy ennél több is megillet benneteket, mint fájdalomdíj a szüleitek szenvedéseiért, haláláért.

5. A kényszerlakhely

A kórházból már nem is mehettem haza. Pontosabban mehettem, de nem haza, hanem csakis egy számomra kijelölt kényszerlakhelyre. Mert, mint megtudtam; rendőri felügyelet alatt állok.

Kilakoltatásunk tehát megtörtént, letartóztatás terhe mellett nem mehettem az Otthonunkba vissza, még csak a házat sem közelíthettem meg 150 méternél jobban. Zoli bácsi és Ili néni elmondása szerint; a ház utálja az új tulajt, senki nem köszön neki. Amúgy, azon a napon a rendőröknek csak nagyon nehezen sikerült rendet csinálni a lépcsőházban. Be kellett vetniük a gázspréket, zárt helyen. Még az idősek és a gyerekek is szívtak be a gázból.

Az új tulajdonos már odacsődítette a barátait, akik kíváncsian méregették a ház többi lakását is. Zoli bácsi elmondta; a lépcsőházban még két lakásnál indították el a végrehajtási eljárást. És a háztömbben, még vagy öt lakásnál.

Kijöhettem tehát a kórházból, de mégsem kerültem az utcára. Ezt diadalként értékelték azok a magukat jogvédőnek nevező s aktivisták, akik úgymond a pártfogásukba vettek. Azt mondták; Csak biztosított számomra ‘menedéket’ az önkormányzat. Oda vittek le kocsival a kórházból. Pesttől 50 kilométerre, Közép-Magyarországra, a homokdűnék közé.

(Azt hiszem, túlságosan nagy port kevert fel a kilakoltatásunk, s további nagy botrányok lettek volna abból, ha valaki meglát engem hajléktalanként az utcán. Ezért kellett engem eltüntetni valahová, az isten háta mögé, ahol senki sem keres és senki sem ismer. S ez sikerült is nekik.)

***

Amikor megláttam a düledező présházat, mely az elkövetkező télen az otthonom lesz, fordult velem egyet a világ. Mondjuk az rendben van, hogy meg kell halni, de miért ilyen körülményesen?

Ez a présház pedig úgy lett, hogy az önkormányzat és a társasházi vagyonkezelő, Anya antik bútoraiért cserébe, 1 évre bérbe adta nekem a házat, (legalábbis ők így mondták), vagyis ezt a kunyhót. Mert háznak azért nem nevezném.

Nem tudom, hogy ez a viskó kié volt eredetileg. Vagy kinek a valakije volt a tulajdonosa, mindenesetre azt hitte, hogy jól járt velem, meg Anya “antik” bútoraival. Velem azért, mert gondolta úgysem húzom sokáig, (ebben mondjuk igaza lett), viszont Anya bútorai úgy voltak antikok, ahogy én. Vagyis semennyire. Csupán csak öregek. Kissé leegyszerűsített utánzatok, melyeket még a 70-es években kaptunk, vadonatújan 🙂 Anya szüleitől, hozományként.

Volt a házban is némi bútor, mivel tudták, hogy a régi Otthonomból semmit nem hozhattam magammal. Egy nyikorgó, hepehupás ócska ágy, egy könyvespolc, egy düledező szekrény, egy csámpás asztal, két szék, s egy öreg román vaskályha. Kész.

Az épülethez hozzá volt tapasztva egy nyári konyha, műanyag tetővel, s egy ócska gáztűzhellyel, melyen feketéllett az évek alatt kifröccsent étolaj. Ám itt hiába is fűtött az ember, soha nem lett meleg, mert a műanyag tető nem szigetelt semmit.

A présház padozata beton, a fal tégla, de az eredetileg fehér vakolat, fekete a penésztől. Ablaka csak egy, de az legalább keleti fekvésű. Reggel besüt a nap.

Van még egy apró, fűthetetlen fürdőszoba, víz csak hideg, egyenesen a fúrt kútból, melyből szivattyú húzza a felszínre.

A házat elég nehéz volt felfűteni már ősszel is. A padozatból és a falakból csak úgy áradt a hideg. A furnérból készült mennyezet, mely a padlás és a lenti “lakótér” között volt, sem szigetelt igazán.

Hamar megtanultam, hogyan kell ágyat építeni. Ilyen rossz lakhatási körülmények között, ez létfontosságú. (Igaz, a -20 fokban, kiéhezve, kihűlve, már ez sem elég a megfagyás ellen.)

Szóval ágyat építeni úgy kell, hogy először is el kell húzni a faltól. Sem fejjel, sem oldallal nem érintkezhet a fallal, melyből áramlik a nedves hideg. Legjobb, ha majdnem a szoba közepén van az ágy, s fejjel a kályha felé néz. Kell rá szegezni fejtől és lábtól egy-egy rövidebb deszkát és egy hosszabbat az egyik oldalról. Vagyis nézzen ki úgy az ágy, mint egy teknő, aminek az egyik oldala hiányzik. (De csak az egyik.) Valahogy így: l____l Ez az elhelyezés és forma azért kell, hogy sem a faltól oldalra, sem pedig a kőpadozatról felfelé ne áramolhasson ránk a hideg.

A deszkák mellé szigetelésként be lehet tenni különféle pokrócokat, vagy akár ruhákat, s ha ez megvan, hozzá is lehet kezdeni a normál ágyazáshoz. Mindezt azért írtam le nektek, mert úgy vélem hasznos tudás, ki tudja, mikor lehet rá szükségetek. Engem hónapokon keresztül megóvott a kihűléstől ez a módszer, s az, hogy most a végét járom, másnak köszönhető, többek között az extrém hidegnek.

Nos, amikor a házba “beköltöztem” úgymond, még tüzelő sem volt. Pontosabban volt hátul a nagy elvadult kertben néhány kiszáradt gyümölcsfa, meg szőlőtőke, karó és inda. Ez volt állítólag a “téli tüzelő”, – lábon. Patrónusaimtól kaptam egy csorba baltát, egy fejszét és egy lombfűrészt.

“A favágás egészséges!” mondták. Ez tulajdonképpen igaz, ha az embernek nincs más dolga. De vajon tudja-e valaki, hogy ezekkel a kézi szerszámokkal mennyi időbe telik egy estére való tüzelő kivágása, előre hurcolása, felaprítása? Úgy 3-4 óra nehéz fizikai munka. Mondjuk ezzel sincs baj, ha van elég ennivaló.

A tulaj elég nagyvonalú volt, mert edényeket is hagyott a főzéshez, s ágyneműt is az ócska szekrényben, a fal mellett. Ez persze penészes lett, ki kellett tennem az őszi napra száradni, több napon keresztül

Az ősz egyébként gyönyörű volt. Ám előttem volt még a tél, s én ott álltam mindössze 50 ezer forinttal, melyet a ház lakói gyűjtöttek össze nekem a télire. Zoli bácsi és Ili néni adták még titokban a kórházban, bocsánatkérő mosoly kíséretében; hogy sajnos csak ennyit tudtak összeszedni.

Ruhám nem volt, csak az amit viseltem a kilakoltatásom napján. Télikabátom sem volt, most sincsen. Egyszóval szinte minden hiányzott a normális élethez.

De anyu hiányzott a legjobban. Évtizedek óta nem töltöttem egyetlen napot sem nélküle. A hiánya olyan volt, mint az egyre jobban elhatalmasodó éhség, amit semmivel sem lehet csillapítani. Nem is igazán akartam élni már, akármilyen szépen is ragyogott az Indián nyár, a Vénasszonyok nyara.

Nem is tudom, mi vett rá arra, hogy mégis megpróbáljam túlélni az elkövetkező telet. Talán az, hogy még láthatlak benneteket gyerekek, s hallhatom hangotokat.

Nekiálltam fát vágni télire. S hordtam az elvadult kertből előre a házhoz. Össze is gyűjtöttem, fel is aprítottam a ház előtt egy jó csomót, – mikor egyszer aztán megjelent két rendőr és egy mezőőr. Kérdezték; “honnan van a fa?” Mondtam honnan.
Na, akkor azt mondták, hogy fatolvaj vagyok, merthogy nem enyém az a kiserdő. (Mármint az elvadult hátsó kert).

Mondtam bérbe vettem a présházat, mire azt mondták, az erdőt nem vettem bérbe, azt másnak adta ki a tulaj.

Azt még kibírtam volna, hogy megbüntettek 50 ezer forintra, amit úgyse tudok kifizetni, de elvitték egy teherautóval az összes fát, amit fölvágtam. És közölték, rendszeresen ellenőrizni fognak, hogy nem lopok-e még.

A maradék 40 ezremből 20 ezerért rendeltem fát, ami nem annyi volt, amennyit rendeltem, meg vizes volt és nem is égett rendesen. Ez a fa karácsonyra elfogyott. pedig csak egy kályhával fűtöttem.

Most persze azt kérdezed, hogy miért nem mentem el dolgozni, miért nem kerestem munkát? Próbáltam. Voltam a munkaközvetítőben is, ahol először nem is fogadták a köszönésemet, majd kiabáltak velem, mint a kapcájukkal, aztán közölték, hogy majd értesítenek, ha van számomra munka. Két hét múlva kaptam egy szigorú levelet, melyben felsorolták, hogy miért nem vagyok jogosult a munkanélküli segélyre. Ekkor jelentkeztem itt a faluba helyi közmunkásnak, föl is vettek, – tavaszra. Aztán fölvettek Gyálon komissiósnak, de mikor kiderült, hogy szívrohamom volt, azonnal elbocsájtottak. Egy napot sem dogozhattam.

Aztán már sehol nem voltam jó. Sem a korom, a 60 év, sem pedig a betegségem miatt. Egyszer gondoltam, elhallgatom, és elmentem Pestre kamiont rakodni, de minduntalan rosszul lettem. Elájultam, olykor úgy kellett belém lelket verni. A munkaidő reggel 6-tól este 6-ig tartott, szombaton is. Fél 3-kor keltem minden nap. Aztán 3/4 órás gyaloglás az állomásra, majd 1 óra vonatozás, majd fél-háromnegyed óra a BKV-val. Este ugyanez visszafelé. 9-re értem haza. És fél 3-kor már ismét kelni kellett.

Ha meglett volna még az autó, akkor legalább az állomásra nem kellett volna gyalogolni. Nyertem volna egy nap majdnem 2 órát és sok erőt. De nem volt már meg.

Hát nem bírtam erővel gyerekek! Nem a rakodás volt a fő gond. Nem a nehéz műszereket tartalmazó dobozok cipelése, mert tudok én emelni, ha kell. Hanem az volt a gond, hogy a főnökség kihajtotta a belünket is. Fél óra ebédidő volt a 12 órára, és három óránként 5 perc pisiszünet.

Meló után rohanás az állomásra, vásárolni sem volt idő, mert, ha lemaradok a 7-es vonatról, akkor majdnem 10-kor érek haza. Így is mire ágyba kerültem 10-11, s jó, ha aludhatok 4-5 órát. Heti 6 napon át.

Hát ez nem ment gyerekek. Még a vásárlás is gond volt vasárnap. Na, ilyenkor hiányzott még nagyon az öreg autóm. Viszont állt sufniban egy öreg szakadt kemping bringa. Zöld volt, két kis kereke csámpás 8-as, fölülni nem lehetett rá, de gurult. Teherhordásra kezdtem használni, erre bevált. Akár egy öszvér.

Ezt tologattam, s akasztottam rá a szatyrokat, amíg el tudtam menni vásárolni. Ez a Pennybe oda-vissza gyalog (10 kilométer). Majd egy fél napot, úgy 4-5 órát vett igénybe.

Ahogy közelgett a tél, úgy szűkültek be a lehetőségeim. Hétköznap esténként nem volt érdemes begyújtani se, mert mire meleg lett, már kelni és menni kellett. Égő kályhát meg nem szívesen hagy ott az ember. Estére meg teljesen kihűlt.

Egy hónapig bírtam. Egy december elejei hajnalban felébredtem ugyan az órára, de, ahogy fölálltam, el is szédültem. Mire magamhoz tértem, már 8 óra volt! Na, akkor telefon a főnöknek, hogy megyek, csak valami gond adódott. Nem volt túl lelkes. Az állomásra vezető úton csak egyszer szédültem el, de leküzdöttem. A vonaton persze állni kellett, s már ezt se bírtam, elájultam a tömegben. A kalauz térített magamhoz a Nyugatiban.

Délre értem be. Gyorsan átöltöztem, s rohantam a munkaállomásra, amikor megint összeestem. Próbáltam fölkelni, de csak szédelegtem, tántorogtam. Azt mondták, részeg vagyok, de minimum erősen másnapos. A biztonsági őrrel vezettettek ki, azonnali hatállyal elbocsájtottak. Így is eltelt vagy egy óra, mire a cég irodaépülete előtti padról föl tudtam állni. Így is csak azért, mert a biztonsági kiszólt, hogy elvitet a rendőrökkel randalírozás miatt. Csak meregettem a szemem, nem csináltam én semmit, attól eltekintve, hogy szédültem, s néhány percenként elvesztettem eszméletem, s rettenetesen gyengének éreztem magam.

Estére értem haza. A gyalogúton 50 méterenként álltam meg pihenni, s támaszkodtam valaminek, hogy össze ne essek. Lihegtem, mint egy vágtató ló, pedig alig vánszorogtam. 3 napig nem tudtam aztán fölkelni. A ház hideg volt, csak a jól megépített ágyam védett meg a megfagyástól. Akkor még, nem volt ilyen kemény a tél, csak -5 fok.

6. És a pálca eltörik…

A telefonomat karácsonyra kikapcsolták. Ezért nem tudtunk beszélni ünnepek alatt. De talán jobb is. Csak megőrjítettelek volna benneteket, mert úgysem tudtatok volna segíteni rajtam. És tudom, a tehetetlenség érzése mindennél rosszabb, ha szeretünk valakit, de nem tudunk rajta segíteni.

Ezt a balhét nekem kellett elvinni. Ezt az Átkot nekem kellett feloldani. Ezt a terhet nekem kellett levenni a Családról. Hisz’ miattam történt minden. Az én betegségem volt oka mindennek. Anyu meghalt, míg én élek, s ez megbocsájthatatlan számomra.

Nem tudom, hogy tudtátok-e egyáltalán, hol vagyok. Ismertétek-e a címemet? De ez sem akkor nem volt, ahogy most sem kérdés, de később sem lehet az. Ti tiszta lappal, Átok nélkül, újjá születve indulhattok a jövőbe.

Tehát, mikor elvitték egy teherautóval az összes fát, amit fölvágtam, s közölték, hogy rendszeresen ellenőrizni fognak; lopok-e még, akkor jelent meg lelki szemeim előtt először, a Fagyhalál réme.

Amit rendeltem a helyi telepen tüzifát, az nem annyi volt, amennyit rendeltem, meg vizes volt és nem is égett rendesen. Ez a fa karácsonyra elfogyott. Pedig csak egy kályhával fűtöttem. De, ezt már írtam.

Az egy hónapi kemény munka után karácsonyra egy szemernyit sem léptem előre, ahhoz az időhöz képest mint, amikor ide költöztem. Ismét volt 50 ezer forintom, de se tüzelőm, se munkám, se semmi reményem, s ezer dologra kellett volna ez a kis pénz, mert a tél java még csak most következett.

De a dolgok még ennél is rosszabbul alakultak. Szenteste előtt 1 nappal jött az önkormányzati hatóság embere és közölte, hogy lejárt a türelmi idő, s vagy tüstént kifizetem a büntetést, amit rám róttak a falopásért, (50 ezer forintot), vagy azonnal mennem kell, mert innen is kilakoltatnak. Erre azt mondtam, hogy ezt majd a tulaj dönti el, mire azt válaszolta; “ő döntötte el”.

Bár én nem nagyon akartam fizetni, de erre telefonon hívta a mezőőrt, meg egy rendőrt, azok 20 perc múlva kint voltak, én pedig nekiálltam alkudozni velük. Először mondtam, hogy kifizetem a büntetés felét most, a többit később. Nem mentek bele. Akkor azt mondtam, hogy a háromnegyedét most, a többit később. Ez már számukra jobban hangzott, de nem igazán jól.

A vége az lett, hogy kifizettem nekik 40 ezret és még nyugtát is kaptam róla. A többit elengedték tavaszig. Amikor elmentek, nekiállt esni a hó. 10 ezer forintom maradt, egész télre… Ez olyan volt mint, amikor halálos ítélet kimondásakor eltörik a pálcát fölötted. Immáron ki tudja hányadszorra.

7. A Jégbarlang

Nos igen. Tényleg nem gondoltam volna anno még ifjú titán koromban, hogy 60 évesen ilyen körülményekkel kell majd szembenéznem. Hogy én, aki világéletemben dolgoztam, nem ittam, nem kurváztam, tisztes házasságban éltem, két gyereket fölneveltem, – ezt kapjam a sorstól, ezt kapjam a Hazámtól cserébe.

Ennyi idősen azért hamarabb kifárad az ember, s kevesebbet bír mint régen. Hát még, ha olyan súlyos beteg, mint én. Az, hogy ennyire kevés pénzem maradt, azt is jelentette, hogy a gyógyszereimre már nem jutott semmi keret.

A karácsony eddigi életem legszomorúbb ünnepe volt. Gondolkodtam azon, nem lenne-e okosabb öngyilkosnak lennem, mert sejtettem, mekkora szenvedések várnak még rám. Kötél van, faág van. Megyek Anyu után. De aztán úgy döntöttem, hogy nem követem el ezt a végzetes bűnt. Anya harcban halt meg tehát hős, viszont, ha én önmagammal végzek, az gyávaság. Küzdenem kell, hogy méltó legyek Anya és Isten elé állni. S talán történik még valami tavaszig. – Hát történt.

Szilveszter után olyan hideggel köszöntött az Új év, mint az Északi-Sarkon. Bár tüzelőt rendelni nem tudtam, de lopni azonban igen. Csak rákényszerítettek. Sötétedés után kilopóztam valamelyik erdős részre rőzsét, ágat gyűjteni. Vágni, fűrészelni azonban nem tudtam, túl zajos lett volna. Szedtem a rőzsét csak, mindig éppen annyit, amennyi a kályha mellett elfér, többet nem, az elárult volna.

De ekkora hidegben ez már nem volt elég. Szüntelenül tömni kellett volna ezt az ócska kályhát éjjel-nappal, de ennyi tüzelő nem volt. Aztán kezdtem lassulni a hideg miatt. Néha órákig nem mozdultam meg, csak kuporogtam a széken a kályha mellett. De sosem volt elég a rőzse. Sosem tartott ki egyik estétől a másikig.

Enni sem ettem igazán. Gázpalackot régen vettem, a kályhán főztem, ha volt mit. Rántott levest, Suhintott levest, Hagymás krumplit, Fokhagymás pirítóst. De ezekből is vissza kellett vennem, mert vészesen fogyott a pénz. Először bevezettem azt, hogy csak napjában egyszer ettem. Majd 2 naponta egyszer.

Most már állandóan éhes voltam. Akinek még nem volt része benne, nem is tudja, hogy az állandó éhezés milyen szörnyű érzés. Ugyanolyan, mint az erős fájdalom. Egy idő után mindent felzabálnál, még a fakérget is.

Én inkább ittam. Teát, vagy, ha már az sem volt, vizet. De egyre gyakrabban szédültem el éjszakánként rőzseszedés közben. Egy alkalommal nagyon hideg volt, -20 is lehetett, úgy dőltem el, mint egy zsák. Fölállni nem bírtam. Nagy nehezen tudtam csak föltápászkodni, s elindulni ‘haza’. Féltem, hogy ott fagyok meg. De a rőzse felét ott kellett hagynom, nem bírtam el, annyira gyenge lettem.

Egy hét múlva megtörtént, amitől már régen tartottam. Január 8-án reggelre elfagyott a vizem. Nem bírta a vezeték a -23 fokot. Ismét felsóhajtottam, ki tudja már hanyadszor; “Rendben van, hogy meg kell halnom, de miért ilyen körülményesen?”

***

A szivattyú ugyan dolgozott odalent az aknában, de a házhoz vezető csőben jégdugó keletkezett, valahol a föld alatt. Így a csapból egy csepp víz sem jött már. Nem volt többé sem ivóvizem, se mosogató, se mosóvizem, s nemhogy kezet sem tudtam mosni, de még a vécét sem tudtam leöblíteni.

De én mégsem olyan vagyok, aki csak úgy megadja magát a sorsnak. “Küzdeni kell!” Anya emléke is ezt sugallta. “Ha nincs víz, majd szerzek!” mondogattam magamban. És elindultam az utcai közkúthoz, ami innen 1.5 kilométerre volt. Fölvettem a zakót, alá egy pulcsit, amit még novemberben vettem Pesten, sálat, sityakot, – s fogtam Öszvért az ócska bringát, ráakasztottam két nagy Lidl-es szatyrot, bennük négy üres 5 literes ásványvizes ballonnal, s elindultam.

Két napja elég sok hó esett, s ez az úton le is fagyott keményen. Toltam a bringát és csúszkáltam ide-oda. Az ment mindenfelé, alig tudtam az úton tartani. Elértem a kúthoz, megtöltöttem a flakonokat. Visszafelé könnyebb volt, mert a +20 kg súly lenyomta az első kereket, s nem csúszott annyira. Ezek után naponta két kötelező utam volt. Első délelőtt a vízért, második éjfél felé rőzséért. Köztes időben vagy aludtam, vagy főztem, ha volt mit, vagy a kályha mellett ücsörögtem, s elkezdtem írni ezt a kis naplót nektek.

Közben azon csodálkoztam, hogy még látok, s a villanyt nem kapcsolták még ki. Mert azt sem tudtam volna fizetni. De biztosan átalánydíjas, s egyszer kell fizetni egy évben. Volt még 5 szál cigarettám is, ennek 10 napra, vagy inkább 2 hétre elégnek kellett lennie.

A decemberig szóló naplórészt már megírtam itt a kályha mellett kuporogva, most már a január következett. “Szilveszter után olyan hideggel köszöntött az Új év, mint az Északi-Sarkon…” Szinte nosztalgiával gondoltam vissza ezekre a január elejei napokra. Akkor még minden más volt. Még volt itthon víz.

De most már nincs. Így aztán 15-én délelőtt ismét elindultam vízért. Az út jegét fényesre csiszolták az erdészet terepjárói, piszkosul csúszott. Itt-ott volt olyan tükörsima felület is, amire, ha rálép az ember, egyszerűen kirántja a lábát, de olyan sebesen, hogy képtelenség állva maradni. Na ezeket a jégtükröket kerülgettem nagy gonddal, s jó sokára értem a kúthoz. Nem gond, idő van. Ragyogóan sütött a nap, mire odaértem, a hideg is enyhült valamelyest, “csak” úgy -12 lehetett.

Egészen megvidámodtam. Nincs ember, kinek kedélye a napsütésre ne derülne föl. Mosolyogva a kerítésnek támasztottam a bringát, vittem a ballonokat, nyomtam a kutat, – semmi. Nyomtam még egyszer, semmi. A folyamatos és tartós hidegnek “köszönhetően”, ez a kút is elfagyott…

A ragyogó napsütés ellenére fekete lepel borult rám. Halk zúgást éreztem a fülemben, a szívem egyre gyorsabban vert. Apró sikolyok kerülgették torkomat, ám mégis néma maradtam. “Ó Istenem ne!” sóhajtottam azután fel. “Ó Istenem csak ezt ne!… Most mi a francot csináljak?”

A bolt rohadtul messze volt. Ott lehet venni vizet, de azt is csak pénzért. Gondolkodtam… volt otthon, még úgy egy liter. Az talán kitart holnapig. Akkor elmegyes és VESZEK VIZET. Talán az utolsó pénzemből. Még számvetést is kell csinálnom otthon, s minden aprót összekaparnom, hogy vajon mire elég még, ami megmaradt?

Elindultam visszafelé. Már alig érzékeltem a külvilágot, csak az zakatolt bennem, hogy honnan szerezzek vizet? A megfagyás mellé még szomjan is fogok halni? De jól kimódolta ezt a Sors. Mi jöhet még ezután?

Aztán azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi hóból tudok főzni kávét vagy teát? Már azt nézegettem, hogy honnan szerezhetek ’tiszta havat’. Olyat, ami nem sáros, nem olajos, nem koszos.

Annyira kétségbe voltam esve, hogy nem is figyeltem az utat. Pedig kellett volna. Ismét odaértem a tükörjéghez, ami piszkosul csúszott. Ki kellett volna kerülnöm, de minimum lelassítanom. A következő pillanatban, egy ismeretlen erő kirántotta alólam a lábam, de olyan sebesen, hogy képtelen voltam állva maradni. Hatalmasat estem. De akkorát, hogy elveszítettem az eszméletem…

Nem tudom hány perc után tértem magamhoz. Ráestem a bringára, a kormány belevágódott az oldalamba. Iszonyúan fájt a jobb oldalam, a bordáim. Minden lélegzetvétel pokoli kínokat okozott. Csak nagy nehezen tudtam megmozdulni, s a kormányt kiszedni az oldalamból. Lassan felültem, s felhúztam a pulóvert, hogy lássam milyen a sérülés, – de egy halvány kék folton kívül nem látszott semmi. Ám minden lélegzetvételnél éreztem, hogy ropog a bordám. S időnként pedig iszonyú szúrást éreztem. A bordám vagy megrepedt, vagy, ami még rosszabb; eltört.

Senki nem volt a dűlőúton. Pedig nagy szükségem lett volna a segítségre. Fel kellett volna kelnem a hóból, de minden egyes mozdulatnál csillagokat láttam a fájdalomtól. Ha pedig itt maradok, akkor megfagyok. Már éreztem, hogy mindkét lábam egyre hidegebb, s merevebb lesz.

Feltérdeltem. Megpróbáltam fölállni. Csak a bal kezemre támaszkodtam. A jobbot nem tudtam használni a fájdalom miatt. “Áhh!” Nem sikerült, csak a fájdalom erősödött. Viszont csupasz kezeimet szinte sütötte a jeges hó. Megláttam a közelben egy lámpaoszlopot. Négykézláb másztam oda a hóban. Nekitámaszkodtam, s bal kezemmel a beton lábazatba kapaszkodva húztam föl magam. Közben ordítottam a fájdalomtól.

Nem is tudom, hogy jutottam haza. De már sötétedett, mire beléptem a házba. Bezuhantam az ágyba. Ám csak a bal oldalamon tudtam feküdni. Így is minden mozdulat kínokat okozott.

“Istenem!” Suttogtam. “Nem lehetne egy kicsit gyorsabban meghalni?”

***

Arra ébredtem, hogy iszonyúan fázom és rettenetesen szomjas vagyok. Hirtelen felültem és végigcikázott rajtam a fájdalom. “Áhh! Jajjj…”

De hát itt nem lehet beteg az ember, mert az egyenlő a halállal. Víz nincs, tüzelő nincs. Mellesleg étel sem nagyon, csak némi liszt, zsír meg hagyma, csak tűz kéne hozzá, meg víz.

Fölemeltem a pet palackot. Fél liter víz volt még benne. Gondoltam iszom egy kortyot, erre majdnem lement a torkomon az egész. Dühös voltam, mohónak szidtam magam. Maradt talán két deci. Ez levesnek sem elég.

“Tűz kell. Nem megyek messze, nem is tudok, innen szedek ágat a ház mögötti erdőből, még ha megbüntetnek érte ezerszer is, már leszarom.”

Aztán gyűjtök havat is, abból lesz az ivóvíz és a leves, meg a kávé. De az oldalam nagyon aggasztott. A fájdalom az egy dolog, de az időnkénti ropogás, s a szúrás nagyon komoly belső sérülésre utalt.

Nem részletezem, milyen kínokat álltam ki, míg összeszedtem annyi ágat és rőzsét, ami holnapig kitart. Aztán gyűjtöttem havat is, ám ez meddő dolognak bizonyult. Mert a hó tulajdonképpen nagyon kevés! Gyűjtesz egy lábossal, fölteszed a tűzre, s mire elolvad, alig lötyög az alján némi víz. És persze az is koszos, hiába szedted a szűz hóból, akkor is koszos. Talán már így esett le az égből is.

És akkor egy mentő ötlet jutott az eszembe. A kút aknájában a szivattyú úgy két és fél méteren van lent, a hozzá csatlakozó cső pedig vagy 20 méterre hatol a földbe. Odáig csak nem ért le a fagy.

Másnap reggel, a kávé után, (éppen csak erre volt elég az a sok hó, mit fáradtsággal gyűjtöttem, de még ez is ropogott a számban a kosztól…), tehát kávé után összeszedtem magam, s kimentem a kútaknához. Felcsaptam a zöld színű fémfedelet, s lenéztem. Egy fehér fémlétra vezetett lefelé, az alján a fúrt kút. Egy cső állt ki belőle, s csatlakozott a szivattyúhoz. Onnan egy másik cső indult egy tartályba, ahonnan ismét kiágazott egy újabb cső tovább a föld alá, a ház irányába.

Négykézlábra ereszkedtem, óvatosan ráléptem a létrára. Lassan ereszkedtem lefelé, a jeges létrafokokon, iszonyúan félve, hogy lecsúszok, leesek. Kénytelen voltam mindkét kezemmel erősen kapaszkodni, tartani magam. Ez megint iszonyú fájdalmat okozott. Minden lépést lefelé, mikor a jobb kezemmel fogást váltottam, éles fájdalom követett. Leértem.

A kút egy valódi jégbarlang, de az alján ott a víz. Látni a falon, milyen mélységre hatolt le a fagyás a földben. Ameddig deres, addig fagyott a talaj. Majd egy méter. Lecsavartam a szivattyú hátán lévő légtelenítő csavart, s láttam, hogy a szivattyúban azonban ott csillog a folyékony víz! Ez már fagymentes mélységben volt. Két és fél méteren. Ténylegesen tehát csak az 1 méteres mélységen felüli, földalatti vízvezeték van elfagyva.

De hogyan vegyem ki a földből itt lenn a vizet? Az embermagasságú tartályhoz nem mertem hozzányúlni. De a szivattyúból odavezető csőhöz igen. A tartály alját elzártam, s éles késsel az odavezető vastag gumicsövet elvágtam. S beindítottam a szivattyút.

Mint a szökőkút úgy csapott ki a csonka csőből a víz, bőrig áztatva engem. De most ez a legkevésbé sem érdekelt. Diadalkiáltásokat kurjongatva másztam föl a kútból, az ásványvizes ballonokért. “Ismét van vizem! Juhééé! Nem tud legyőzni a Gonosz sors! Nem tud legyőzni!”

Most már lehet akármilyen fagy, akkor is tudok fakasztani a földből vizet. Ledobáltam az összes üres ballont a kútba. Mind a 20-at. Pillanatok alatt sikerült teletöltenem őket, mert a szivattyú odalent bődületes erővel dolgozott. Csakhogy onnan fel is kellett hozni valahogyan a felszínre, mind a 100 liternyi vizet. Mind a húsz, 5 literes ballont.

Ez normális körülmények között nem lett volna ekkora gond. Ám így félnyomorékon, egyedül,… szinte megoldhatatlannak tűnt. Az oldalam egyre jobban fájt, minden lélegzetvételném erős szúrást éreztem. Ha meg az övemnél magasabbra emeltem a jobb kezem, ropogott a bordám, s olyan erős nyilallást éreztem, hogy feljajdultam. Így most már csak a bal kezemet tudtam használni.

A vizes ballonokat 2 részletben hoztam ki a kútból. (Még jó, hogy a rácsavarható kupakokat is megőriztem). Első lépés; föltettem 4 ballont – fejmagasságra, – a létra fokaira, vigyázva, hogy le ne billenjenek. Második lépés; fölmásztam melléjük, s innen hajítottam ki őket a kútból a hóra. Persze bal kézzel, de ez nem csökkentette a minden mozdulatra bekövetkező jobboldali bordafájdalmat, annál is inkább mert jobb kézzel tartani kellett magam a létrán.

A 10-ik ballon után már szédültem és hányingerem volt a fájdalomtól. Egyre szaporábban vert a szívem, de ettől függetlenül rohadtul fáztam is, mert csurom víz volt a pólóm és a pulóverem.

Fájdalomra, fájdalom. A szívem is szúrni kezdett. Levegő is alig volt már. De nem adom meg magam akkor sem! És lehajoltam a maradék ballonokért is. Fogcsikorgatva hajigáltam ki őket a kútaknából. Kettőről azonban lerepült a kupak, s mire kimásztam az aknából, elfolyt belőlük a drágán, nagy szenvedések árán szerzett víz. Maradt 18 ballon.

Sírtam. Igen sírtam a fájdalomtól. De volt 90 liter vizem, s, ha majd jobban leszek talán le is tudok mosdani. Inni, főzni is tudok. S az ocsmánnyá vált vécét is ki tudom tisztítani. Ha… jobban leszek.

Ám egyelőre annyi is elég volt, hogy behordtam a ballonokat. Majd a fészer falából kiszakítván egy darabot már tüzelőm is volt reggelig. Valahogy begyújtottam, száraz pólót vettem és rászédültem az ágyamra. A fájdalom már olyan erős volt, hogy minden mozdulatnál hangosan feljajdultam.

Édesanyához kezdtem imádkozni. Semmi mást nem kértem tőle, csak annyit, hogy szóljon odafönt, csináljanak valamit, hogy ne fájjak ennyire. A nevét szólongattam, s megpróbáltam átölelni őt a lelkemmel, ott abban hatalmas magasságban. Talán sikerült is, mert elveszettem az eszméletem.

8. Jégpalota

Reggelre a tűz kialudt, de én már nem tudtam fölkelni, hogy újra begyújtsak. A mozgás komoly fájdalmakkal járt, ezért inkább maradtam mozdulatlan. Még nem fáztam annyira. Csak levegő nem volt elég. De nem tudtam mélyeket lélegezni, mert akkor iszonyú fájdalom nyilallt az oldalamba.

Folyamatosan ti jártatok az eszemben. Annyira hiányoztatok, hogy majd beleőrültem. De megnyugtatott az a tudat, hogy megóvtalak benneteket ezektől a Gonosz dolgoktól, melyekben évek óta részünk volt Anyuval. És Ti már másképpen, jobban éltek majd, mint mi.

De hiányoztatok, ahogyan hiányoztok most, s majdan örökké is. Ezért is kezdtem el ezt a kis naplót nektek, melyet terveim szerint az utolsó órámig írok majd.

Fekve persze nehezebb. De így, január 17-én, amikor már csak a bal oldalamon tudok feküdni, s féloldalt felkönyökölve írni, miközben a jobb kezem leszorítom az oldalamra. Tudom, hogy ezért a kézírásom minősége elég sokat romlott. Girbegurba lett, szakadozó, de azért remélem el tudjátok majd olvasni. És bocsássatok meg a csúnya külalakért.

Nem tudok fölkelni, ma sajnos nem. A sérülésem mellett a 60 évem fáradtsága is rám nehezedik, s az a súlyos bánat, melyet Anyu elvesztése okozott. Valahányszor rágondolok elgyengülök, mintha egy fekete kéz markolna a szívembe. Talán csak azért is küzdöttem a Sorssal az elmúlt időben, mert titokban Anyunak szeretnék megfelelni, aki meggyőződésem, hogy onnan föntről figyel rám. Szeretném, hogy elégedett legyen velem, s tudná, hogy én is hős leszek, mint Ő, aki élete utolsó pillanatáig küzdött a Gonosszal.

***

De ma, sajnos nem tudok küzdeni. Egyetlen dolog, amit még tenni tudok, hogy írom ezeket a sorokat. Aztán pihenek és gyűjtöm az erőt, hogy fel tudjak kelni, s begyújtsak, s egyek valami kis levest…

***

Ismét reggel van. Tegnap hosszú időre elvesztettem az eszméletemet, s valamikor éjjel ébredtem föl. Rettegve és reszketve. Hideg volt, de én izzadtam, mint az igásló. Felső ruhát kellett váltanom, mert csavarni lehetett belőle az izzadtságot. Nagyon lassan mozgok, hogy ne legyenek akkora fájdalmaim. Írni még tudok, mást nem. A ház egyre hidegebb, látom a tegnap előtt hozott ballon vizek megfagytak a kályha mellett. Be kellene gyújtani, s enni valamit. De inkább behúzódok a takaró alá. Jól van megépítve ez az ágy, bár mintha már kezdenék fázni benne. Kint rohadtul hideg lehetett a hajnal.

Most látom, hogy a szoba is deres lett belülről. A plafon, az ablak, a függöny. A takaró, az ágy, a hajam. Tulajdonképpen szép. Mint egy jégpalota.

Míg a kutam egy Jégbarlang, a szobám pedig szó szerint apró Jégpalota lett. A dérlepte függöny csillog-villog, – zúzmara ragyog a könyvespolcon, a plafonról pedig szikrázó jégcsapok függenek a lámpafényben. Milyen széppé varázsolta leheletem a szobát. Csodálnám is, ha nem tudnám, hogy ez számomra maga a lassú halál. Igen, Jégpalota az én kriptám…

9. Az utolsó éjszaka

Tudom, ez az utolsó éjszakám. Hajnalban már nem leszek itt, e földön. De értem nem szól majd a dérrel lepett harang, hisz ki vagyok én, egy kis senki. Kisember, kis termettel, Kis névvel. Tavasszal találnak majd rám, ha kienged a fagy…

Tudom, hogy halálommal megváltom a ti életeteket. De Ti nem adhatjátok fel! Nektek élnetek kell.

Azt hiszem, az utolsó gondolataimat írom nektek Gyerekek! Vehetitek ezt akár a szellemi testamentumomnak is, talán nem nagy szó ez erre, a jelen helyzetben.

Történt, ami történt velünk, a családunkkal. – Azonban vannak olyan hatalmas dolgok, amik változatlanok maradnak.

Te olyan helyre kerültél Kedves Fiam, ami büszkeséggel tölti el lelkemet. Véded a Hazánkat teljes szívedből, ami nagyon is helyes. Még akkor is, ha úgy tűnik, hogy a Hazánk bánt el így velünk, mert hagyta, hogy kifosszanak minket a hiénák.

De ha úgy tűnik is, hogy Haza ezerszer is belénk rúg, ne törődj a látszattal! Mert nem Ő rúgott belénk, nem ő bántott minket. Mert Haza olyan, mint az Édesanyánk, nem bántana minket sohasem. S mi hozzá tartozunk örökre. Te, a Kedvesed, a Húgod, és én, szegény Anya emléke, meg a barátaink. Mi vagyunk mindnyájan a Haza.

De most a Őrá is komoly erők támadtak. Tudjuk mi ezt mindnyájan, csak kevesen merik bevallani, bevállalni. És egy akkora hódító hadsereggel szemben, melynek Közép és Kis-Ázsiában, Észak-Afrikában, s szerte Európában, keleten és nyugaton ilyen nagy létszámú felfegyverzett egységei vannak, – ezzel szemben a mi Hazánk apró kis hadseregének kevés esélye van. De van. Éspedig akkor, ha a hadsereg mellé felsorakozik az egész nemzet, az egész nép.

S ebben veszel te részt Édes Fiam! Védd meg a Hazát Édes Fiam! A Haza nem azonos azokkal, akik minket tönkre tettek. Ők nem tartoznak a Hazához.

Éppen olyan idegenek mint azok, akik ránk támadtak. Csak ők belülről.

Ölellek titeket Gyerekek, szívem minden erejével. Élj te is becsülettel Kislányom abban a messzi idegenben, alkalmazkodj azokhoz, akik ily tisztességgel befogadtak, de ne feledd honnan jöttél, s légy büszke magyarságodra! Légy büszke arra a nemzetre, mely a világ népei között elsőként, élethalálharcát vívja a Gonosz végső erői ellen.

Te Fiam pedig védd meg ezt a földet, a becsületünket, az otthonod, anyád sírját és majd az enyémet.

Édesapátok

***

Utóirat: Már szédülök és egyáltalán nem fázom. Ahogy kinézek az ablakon úgy látom, odakinn színes hó esik. Vagy ez csak a hajnal…? Nem tudom.

A távolban lovasok vágtatnak. Négyen vannak, fejükön csuklya. Innen is látom, hogy paripáik vasalt patája szikrát vet a jeges köveken. A tajték, s a lehelet párája vastag uszályként követi őket.

És látom a mozdulatlan dérlepte harangot is, a ragyogó napfelkeltében. Hamarosan, mikor meghalok, ez a harang ugyanilyen néma marad. Hisz’ értem nem szólal meg egyik sem…

Kelt; Pusztaimre, Január 19. reggel.

_____________________

Olvasói tájékoztató:

A fenti írás, bár önálló elbeszélés, de eredetileg egy kapcsolt részlet, a ‘Nemzet Apokalipszise’ című folytatásos regényből.

Ezt kis naplócskát, egy fiatal katona, Kis Gábor felderítő őrmester adta Claymore kezébe, a Macedóniába tartó repülőgépen, U.i.e. (Új időszámítás előtti) 6. év, május 7.-én. Azért elegyedtek szóba, mert a drón üggyel kapcsolatban kiderült; ő is drón-pilóta.

A naplóban leírt utolsó üzenet, 3 és fél hónapja, az U.i.e. (Új időszámítás előtti) 6. év, januárjában íródott. Kis Józsefet a tavasz első napjaiban, március 5-én találták meg a rendőrök. S aztán juttatták el ezt a kis fekete naplócskát a fiának; Kis Gábornak.

A fiatal katona lelkileg még nem tudta feldolgozni édesapja kegyetlen fagyhalálát, s azt megelőző hosszas szenvedéseit. Nemcsak a rendszert, de önmagát is okolta ezért.

_____________________

Szerzői jogok:

A fenti elbeszélés csakis magán olvasás céljára tölthető le, a kereskedelmi célú felhasználása nem engedélyezett.

Másodközlés, részletek: Az írás másodközlése nem engedélyezett. Részletek átvehetők, de ehhez ki kell kérni a szerző írásbeli engedélyét. Elérhetőség: andras.fort@gmail.com

Megosztás:

A közösségi oldalakon történő megosztás szabadon történhet, de csak azzal a feltétellel, hogy a megosztott link ide, erre az oldalra mutat.

Műfaj:

Ez a regény, (az összes kapcsolt novellájával, elbeszélésével együtt), egy geo-politikai fikció. A benne szereplő emberek, kitalált személyek. Az események kitalált történések. Ha valaki bármilyen hasonlóságot vél fölfedezni a valós eseményekkel, vagy személyekkel kapcsolatban, – az csakis a véletlen műve lehet.

Fort András

Forrás: A Nemzet Apokalipszise
Reklámok

Admin névjegye

Az Igazság semmitől sem fél! - Csak attól, ha elhallgatják.
Galéria | Kategória: JEGYZETEK, Szerzők, Fort András | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Akiért nem szól a harang bejegyzéshez

  1. Pál Kálmán szerint:

    Megható történet,de ha nem valós miért kellett megosztani?

    2017. ápr. 12. 6:25 ezt írta (“Szabad Riport” ):

    > Admin posted: ” – Kisember fagyhalála – …”A kút egy valódi jégbarlang, > de az alján ott a víz. Látni a falon, milyen mélységre hatolt le a fagyás a > földben. Ameddig deres, addig fagyott a talaj. Majd egy méter… > Fájdalomra, fájdalom. A szívem is szúrni kezde” >

    • Bohun szerint:

      Miért ne oszthatnának meg egy regényrészletet?
      Ilyen kérdést csak az tesz föl, akinek sejtelme sincs az irodalom szerepéről az életben.
      3100 kilakoltatás volt tavaly az országban. Ez 3100 “megható történet”, ahogyan te fogalmaztál.
      200-an fagytak meg az elmúlt télen. Ez 200 “még meghatóbb történet”.
      Ebben az évben dupla ennyi kilakoltatás várható. Dupla ennyi áldozattal.
      Sokan nem tudják, egy otthonvesztés mit jelent; Kb. ezt. Vagy még rosszabbat.

Hozzászólások - (Figyelem! A hozzászólások megjelenéséhez némi idő kell).

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s