Luxus bunkerbe bújtak a bankárok a Várban – Budapest ostroma alatt

Budapest 1945

Mialatt a városban dörögtek az ágyúk, addig a bankárok luxus bunkerbe húzódtak a Várban…

…”A magyarok nem harcolnak, kivéve a nyilasokat… A polgári lakosok a pincében bujkálnak, nem látni eleven lelket közülük… A háztömb a miénk. A magyarok mosolyognak ránk, szeretettel fogadnak minket… Jól tudjuk, mennyi nélkülözést, szenvedést, bajt és bánatot kellett a polgári lakosságnak elviselnie. A magyarok nagy többsége nem részes Horthy és Szálasi bűnös üzelmeiben…” – írta Pavel Luknyickij a TASZSZ haditudósítója 1945. elején, egy Budapestről keltezett beszámolójában.

Budapest: 1945. február 13. – március 4. – március 6.

Mialatt dörögtek az ágyúk, ugattak a gépfegyverek, s vérzivatar öntötte el Pest és Buda utcáit, – mialatt a civil lakosság nyomorúságos fűtetlen pincékbe húzódva éhezett, – mialatt mind a város védői és ostromlói a fagyos utcákon gyilkolták egymást, (mert, hát ilyen a háború), – addig azok, akiknek mindig is jó dolguk volt az életben, békében és háborúban egyaránt; a bankárok, – luxus bunkerbe húzódtak a Várban, a magyar főváros ostroma alatt – és mindenük megvolt.

“Historia est magistra vitae.” – A történelem az élet tanítómestere. De a nép nem tanul sosem. A bankárok, s elődeik az un. “Aranyművesek” régóta élősködnek az emberek nyakán, ám azok csak nagy ritkán ismerik föl ezt, s még ritkábban tesznek is ellene.

bankers-wars

“Historia est magistra vitae.” – Minden háborúból a bankárok húzzák az igazi hasznot…

A Második Világháború kirobbantásában és lebonyolításában aktív vezénylőszerepet játszó Pénzügyi Háttérhatalom mindig is odafigyelt saját embereinek, a bankároknak a jólétére és egészségére, hiszen azt akarta, hogy azok mindig is híven szolgálják őt. Békében és háborúban egyaránt. Ezért mindig és mindenütt a különleges bánásmódot biztosította nekik azáltal, hogy minden kormányra nyomást gyakorolt, a bankárok jóléte érdekében. Békében, keleten és nyugaton, – háborúban úgyszintén, legyen az nyugati szövetséges, vagy tengelyhatalmi állam.

Így volt ez a Horthy rendszerben is Magyarországon, a háború alatt. Bármekkora éhezés, jegyrendszer is volt, a bankárok jól éltek. Ez persze a magyar népben nem keltett megütközést, merthogy nem is nagyon vette észre ezt a kivételezést. Hogy vannak egyenlők, s még egyenlőbbek, no ezek a bankárok.

Ám voltak, akik rögtön észrevették ezt, s szóvá is tették. Az oroszokban nemcsak a védők főparancsnokának; Pfeffer Wildenbruchnak gyávasága keltett megütközést, – hanem az is, ahogyan a bankárok kivételes eljárásban részesültek a háborúban, s a főváros egész ostroma alatt. Nem is halt meg közülük senki, sőt, még csak le sem fogyott.

Pavel Luknyickij a TASZSZ haditudósítója elkísérte a Vörös Hadsereget Budapest ostromára, s furcsa megdöbbentő élményekről számol be, a “Magyar Napló – 1944. november / 1945. április” című riportkönyvében. Ezek egyike “A föld alatti Buda” című fejezet, mely a Várhegy labirintusaiban szerzett tapasztalatokat mondja el, már a harcok után.

Az alábbiakban ebből a könyvből idézünk szemelvényeket:

1945. február 13. – A harcok után

…”Már sok budai lakónegyedet, utcát, házat ismertem meg, sok mindent megtudtam arról, ami itt történt, s egyre újabb részleteket hallok. Még a pusztulás nyomasztó látványa és a felszabadítók fájdalmas veszteségei sem takarhatják el szemem elől ennek a városnak a szépségét, amelyet csak sebzetten pillanthattam meg…

Innen a budai királyi palota erkélyéről, a Dunára és a folyón túl elterülő Pestre nyíló panoráma valóban gyönyörű. Az óriási város, mely a harc viharai után most feltűnően csöndes, olyan messzire nyúlik, ameddig csak a szem ellát…

A főváros békés élete még nem bontakozott ki teljesen, az élelmiszerhiányon (a tönkrement utak és vasútvonalak miatt) még nem lehetett sokat segíteni. A budapestiek még szűkölködnek. De napról napra javul az általános helyzet, éppen azért, mert a Vörös Hadsereg segíti a lakosságot, vasúti kocsikat és teherautókat ad a polgároknak az élelmiszerek és egyéb javak szállításához…

A Vörös hadsereg parancsnoksága minden intézkedést megtesz, hogy megszüntesse a főváros lakosságát kínzó éhséget. Rengeteg ember kap enni, az utcákon sort állnak tábori konyháink előtt, ahol senkitől sem tagadják meg legalább a meleg levest. I.T. Zamercev ezredes, a szovjet városparancsnok gondoskodása folytán egyre több étkezde nyílik meg, s élelmiszer szállítás céljára a mieink külön gépkocsioszlopokat szerveztek…

Hadseregünk minden rászorulónak nyújt orvosi segítséget is (persze ingyenesen), a magyar lakosság gyógykezelésben részesül, gyógyszereket kap…”

SzRTI: A rendfenntartás pedig a következőféleképpen nézett ki a harcok után: A fosztogatásokat és a nőkkel történő erőszakoskodásokat nemcsak az ellenséges katonáknál büntették szigorúan az oroszok, hanem a saját katonáiknál is:

…”Az utcákon vöröskatonák őrjáratai… éberen ügyelnek a nyugalomra meg a rendre magyar önkéntes osztagokkal együtt, s utasításuk van rá, hogy lehetőség szerint segítsék a helyi lakosokat. A legszigorúbb rendszabályokat foganatosítják a banditákkal szemben, a fasiszták diverziós tevékenysége és a fosztogatás, többek közt a békés polgárokkal, különösen a nőkkel való erőszakoskodás esetén…

Most pedig egy súlyos és kellemetlen eset, valóban rendkívüli esemény: a 66. hadosztály politikai jelentésében olvasom: részeg vöröskatonák megerőszakoltak két nőt, akik a pincében húzódtak meg. A katonákat a haditörvényszék a helyszínen elítélte, majd nyilvánosan agyonlőtték őket azok előtt a helyi lakosok előtt, akik tanúi voltak ennek a visszataszító bűntettnek…”

1945. március 4. –  A föld alatti Buda – A labirintusokban

De most lássuk konkrétan; vajon mit talált az orosz haditudósító a budavári kazamatákban?

…”Budán sokkal lassabban gyógyulnak a háború ütötte sebek… Csak nemrég sikerült megtisztítani főbb utcáit a torlaszoktól, a rengeteg kiégett, meggörbült autótól, ágyútól, a gigászi szeméthalmoktól. A sok kacat nagy rakásokban éktelenkedik a járdák mentén, főképp Buda központi negyedeiben pedig olyan keskeny a járható út, hogy a szembe jövő gépkocsik nem tudnak kitérni egymás elől.

A királyi palota, meg a minisztériumok udvarai –  a hitleristák utolsó menedékhelyei – annyira tele vannak zsúfolva összetört gépkocsikkal, szekerekkel, szétszórt fegyverekkel, hogy a szó szoros értelmében át kell furakodni a roncsok között. Mindenütt, s kivált a Vár épületeiben – még a dísztermekben is, melyeket a németek istállóknak használtak – elpusztult lovak hevernek, s különleges városi osztagok dolgoznak reggeltől estig azon, hogy a lódögöket a bomba- és gránáttölcsérekbe temessék…

Gyűlölettel és megvetéssel néznek a magyar járókelők a járműveken szállított németekre, akiket vöröskatonáink a központi hadifogolykórházba visznek.

Érdeklődtem, honnan hozzák a hitleristákat, – akik egyszeriben annyira megszelídültek. Aztán egy kis szűk utcába tévedtem, az egykor divatos és előkelő Úri utcába. Az alacsony nemesi paloták sorában bomba rongált meg egy kis épületet, a 72. számú házat. Az udvarban néhány ajtót láttam, közönséges, egyforma ajtókat. De az egyik ajtó mögött villanylámpával megvilágított keskeny lépcsősor vezet a mélybe. Szűk, meredek föld alatti folyosóban folytatódik, fehér boltíves mennyezet alatt.

Pavel Luknyickij 1945 március Budapest

Pavel Luknyickij 1945. márciusában Budapesten

Leszálltam ebbe a alanti világba kísérőmmel és tolmácsommal, Matyias hadnaggyal, a Vörös hadsereg tisztjével. Felülről, a bejárattól számított első lépcsőpihenő mögött vízszintes, kanyargós folyosó. A folyosó végén megint lépcső vezet lefelé, még mélyebbre. Mind mélyebbre jutunk a hosszanti tekervényes folyosókkal váltakozó lépcsőkön. Villanyszellőzők zúgnak, meleget árasztanak a vízfűtés csőkígyói.

Ami ezután következett, kalandregénybe illene. Titkos föld alatti épületbe jutottunk, amely a technika legújabb vívmányai szerint épült és olyan kényelemmel van berendezve, mint a legelőkelőbb szállodák. Harmincöt méter mélységben van ez a titkos föld alatti ház. Négy emeletnyi mélységben tagozódik, termeit erős villanyfény világítja meg. A legmélyebb helységben található az áramfejlesztő, amely az óceánjáró hajók gépházához hasonló, a gépészek acélpallókon járkáltak, mindenütt csillogó, vadonatúj készülékek, kapcsolók, kapcsolótáblák. Külön részlegben őrizték az üzemanyagot és a fűtőanyagot.

Tovább haladtunk a széles folyosón, amely egész hosszában tele van emberekkel, akiknek lakrészeit bútorok választják el egymástól. Férfiak civil házi ruhában, selyempizsamában. (Sic! – a szerk.) Sakkoznak, beszélgetnek, karosszékekben üldögélnek, szivaroznak. Villanyfőzőkön étel fő. Nők háziköntösben, kisgyermekeket ringatnak, könyvet olvasnak. Fürkész tekintettel kísérnek minket, a két jövevényt; mintha egy másik világból csöppentünk volna ide.

A folyosón balra szobák sora, az ajtók mind nyitva, látni a szinte luxusszállodai kényelmet: a fényezett íróasztalokat, a szekrényeket; láttunk itt modern mosdókat is, fehér csempével kirakva, még kádakat is meleg- és hidegvizes csappal.

Meleg és otthonos hely: itt nem volt háború. Semmilyen, még négytonnás légibomba sem zavarhatja meg e föld mélyébe rejtett helyiségek csöndjét és nyugalmát.

– Mi ez itt voltaképpen? – kérdezzük a folyosón mellettünk elhaladó civil ruhás férfit.

– Tudni akarják, hogy mi van itt?

Udvariasan beinvitál, az igazgatói irodába. Az igazgató hórihorgas férfi selyempizsamában. Feláll, hellyel kínál, bemutatkozik,

– Knirsch Gusztáv, bankigazgató.

– Milyen banktól?

– A Nemzeti Banktól.

– S kik ezek az emberek itt?

– Valamennyien a bank alkalmazottai és családtagjaik.

A további magyarázatokból kiderült, hogy ezek az emberek azért nem mentek el innen, (a harcok befejezésekor – a szerk.) mert sokuknak a lakása “odafönt” elpusztult, “itt az élet komfortosabb”…

– Hányan vannak itt összesen?

– Kétezren voltak. Jelenleg – ötszázan.

– És a többiek?

Az igazgató hidegen és korrektül válaszol:

– Egy részük kihasználta a légi közlekedés lehetőségeit.

– Volt rá alkalom?

– Hát nemigen.

– És hol vannak most a többiek?

– A többiek december 24. óta a barlangokban laknak.

– Miért éppen december 24. óta? – kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy a 46. hadseregünk Budapest körülzárását 26-án fejezte be.

Némileg gúnyos mosoly jelent meg az igazgató ajkán, első ízben enyhítve pengeéles merevségét.

– Hát – karácsony este volt!

Egyébként érthető: 24-én harckocsijaink, nehéztüzérségünk és lövészhadosztályaink Esztergomot rohammal bevették, majd Buda felé támadva északról teljesen bekerítették a várost. Az átköltözés a katkombákban valószínűleg abban a reményben történt, hogy a “bankosok” a katakomba járatain át talán még aznap tovább menekülhetnek valahová! De hallgattam erről és témát váltottam:

– S hogyan jutnak ennivalóhoz itt az emberek?

– A Bank 400 embernek ad enni. Az általunk előzőleg összegyűjtött készletekből.

– S mit esznek?

– Paradicsomot. Sárgabarackot. Babot.

– S még mit?

– A német parancsnokság által szerzett egyéb élelmiszert.

– Kenyeret?

– Civilek kenyeret nem kapnak…

A bankigazgató szűkszavúan közli velünk, hogy ő már hat hónapja lakik itt, a többiek csak a budapesti harcok első napjaitól kezdve; s, hogy ennek a föld alatti palotának az építése 1936-ban kezdődött (“vagyis, amióta Hitler nyomást gyakorol Magyarországra!” – gondoltam), 1940-ben fejeződött be. Ezt az óvóhelyet háború esetére létesítették, mondta az igazgató, “a bankletétek megőrzése végett”; csakhogy a bank egész arany- és pénzkészletét a németek, meg a nyilasok elhurcolták Veszprémbe. Elmondja, hogy van egy másik kijárat is egy másik utcára, s hogy ezt a föld alatti épületet Budapest ostromának első napjaitól kezdve kórházzá alakították át, a német meg a nyilas sebesültek részére; erre a célra szolgál a két felső emelet…”

SzRTI: S míg ebben a luxus bunkerben a bankárok ilyen jól éltek, – addig néhány emelettel feljebb a szenvedés, a fájdalom és a nyomorúság volt az úr. De olvassuk, mit tapasztalt a haditudósító:

“Matyiassal együtt felmentem hát a felső emeletekre. A harmadikon tágas terembe léptünk, ahol a levegő nehéz volt a rothadás bűzétől. Rengeteg, gézzel bekötözött német katona feküdt szalmán, matracokon és priccseken, körülöttük magyar lányok – ápolónővérek – és német szanitécek ücsörögtek.

Egy német őrnagy, egyenruhában, hozzám lépett és feszesen tisztelgett:

– Engelhardt orvos-őrnagy, Münchenből! A kórház parancsnoka voltam az orosz hadsereg bevonulásáig. Jelenleg a kórház parancsnoka, Balog Mihály magyar civil orvos. Itt lesz – az órájára nézve folytatta – két óra múlva!

A német kezet akart nyújtani nekem, de visszariadtam a kézfogás gondolatától, önuralomra és korrekségre is nehezen futotta erőmből…

Igen, beszél franciául. Igen, hajlandó felelni minden kérdésemre. Hogy miért maradt itt?

– Az orvosok parancsot kaptak a távozásra, de én önként maradtam. Én vagyok az egyetlen német orvos, aki önként maradt.

– Mennyi sebesült lehet itt?

– Összesen hétezer. De ezen a bunkerkórházon kívül van még egy hasonló. Föld alatti alagutak kötik össze ezzel. S még az udvar alatt, a katakombákban is van kettő, körülbelül tíz méter mélyen… Az oroszok szünet nélkül viszik a sebesülteket a kórházaikba, de sok fekszik még most is a katakombákban. Az én bunkeremben négyszáz sebesült volt, maradt száznyolcvan, ma elviszik más kórházakba a szállíthatóakat… De nálunk… – a teremre mutatott – a legtöbbnek nincs keze vagy lába, a kar- meg lábcsonkjuk átvérzett kötéseivel nálunk maradnak azok, akik nem szállíthatók… lent, a második emeleten is vannak sebesültek – ötszáz magyar.

– Ki ad enni a sebesülteknek?

– A kenyeret az orosz kórházból kapjuk. Más élelmiszert is az oroszok küldenek. Meleg étel háromszor naponta.

– Gyógyszerek?

– Szintén az oroszoktól.

– Víz?

– Nagyon jó vizet tárolunk három tartályban. Forrásvizet. A forrás a török idők óta ismeretes.

– Mennyi az ápolószemélyzet létszáma?

– Tizenkét nővér és két szakácsnő. Az oroszok érkezése előtt csak négy nővér volt. Az oroszok mindenkit fölvettek a kórházba, aki dolgozni tudott. A szakácsnők önként jöttek segíteni.

– A barlangokon kívül milyen kórházzal van összeköttetésük a föld alatt?

– A Lovas útival.

– S még mivel?

– Buda minden föld alatti járatával; a török idők katakombái meg a korszerű összekötő járatok valóságos útvesztőt alkotnak.

– Kérem mutassa meg nekünk a kórházat!

– Parancsoljanak!

– Engelhardt nyomában Matyiassal végigmentünk a homályosan megvilágított helyiségeken. Alig lehetett lélegezni a bűztől. A ventilátorok működtek, de édeskevés eredménnyel.

Engelhardthoz odaszaladt egy német nővérke. Elnézést kért tőlünk, valamit mormolva neki németül. Megértem: az egyik sebesültnek sürgős segítségre van szüksége. Engelhardt zavarában nem tudja, mit mondjon nekem, én intek Matyiasnak: “Mondd, hogy menjen csak a sebesülthöz, elvégre orvos. Nélküle is visszatalálunk.”

A német összeüti bokáját, szalutál, csodálkozó és elismerő tekintettel néz ránk, majd sietve távozik. A nővér szótlanul elkísér minket a lépcsőig.

Fölmegyünk a következő emeletre. Bejárat a többi katakombába, bemegyünk… A német őr vigyázzban áll. Elhaladunk mellette. Itt más a helyzet, a katakombák nedves, víztől csepegő, nyers falazatú alagútjaiban félhomály, két sorban egymás fölött szennyes priccsek, amelyeken nyilván “másodrendű” sebesült német katonák fekszenek, fejtáblájukon név és adatok… nem látunk ápolókat… A gyér és homályos villanylámpák a komor boltívek alatt mintha csak elmélyítenék a sötétséget. Eszembe jut a fényképezőgépem, s a kis lámpák fényében néhány felvételt készítek…

Miután bementünk a barlang melletti többi helyiségbe is, amelyeket “polgári sebesültek” részére tartottak fenn, Matyiassal visszatértünk a főlépcsőhöz. Itt lift is van, de nem működik. A lépcsőfordulóban találkozunk az orvosi szolgálatot irányító szovjet őrnaggyal. Vakítóan fehér köpenyt viselt a zubbonya fölött… Őt bízták meg, hogy elszállíttassa innen a sebesült hadifoglyokat. Röviden beszélgettünk vele… aztán nagy sokára fölvergődtünk a napvilágra.

Valóban fényesen sütött a nap. Fényképeztem a járművekre emelt sebesülteket…

…Úri utca  20. A föld felszínéről mit sem lehet sejteni. De a föld alatt újra csak mély, titokzatos, szerteágazó katakombák. Megint sebesült hitleristák tanyája. Megint fantasztikum – priccsek két sorban, villanyvilágítás, fakó arcú német sebesültek, akik két hónapja nem láttak napvilágot, műtők tíz méter mélységben és még tíz méterrel mélyebben zubogó források és kutak, kijáratok más utcákra, hízelkedő és szolgalelkű német személyzet, konyhai üstök és a mi nagy türelmünk, amely arra késztet minket, hogy a nemzetközi egyezmények tiszteletben tartása érdekében naponta háromszor megtöltsük ezeket az üstöket jó minőségű élelemmel és etessük a mi kenyerünkkel a hadifoglyokat. (Hányan lehetnek köztük, akik lemészárolták feleségeinket, gyerekeinket?!) …”

1945. március 6. – Trükkös csempészek, feketézők…

…”Ma P.I. Gorohov altábornagy megbízásából meglátogattam a hadsereg egyik osztályparancsnokát, Pizsenkov mérnök-alezredest, aki Pesten, az Aréna úton lakik. Pizsenkov – az ablakból az élénk utcai forgalmat figyelve elmondta, hogy az ablakai alatt többször látott elhaladni temetési menetet a Kerepesi-temető irányában. A gyászolók komor arccal ballagtak a koporsó mögött. De aztán észrevette, hogy a menetben másodszor és harmadszor, újra meg újra mintha ugyanazt a koporsót vinnék. Elküldte embereit, hogy hogy járjanak utána az ügynek.

Katonái azután kiderítették, hogy a menet útvonala, miután elhagyja az Aréna utat, mindig változik, kihalt mellékutcákon át távolodik, a koporsó azonban valóban egy és ugyanaz… Végül kitört a botrány; a koporsóban jó minőségű textilárut csempésztek.

Felderítőink tisztázták, hogy a spekulánsok koporsókban szállították a textilárut egy elfalazott raktárból. Annyit szállítottak, hogy a feketézők zsákmányából kitelt volna négy háromtonnás teherautó rakománya…”

***

Eddig az idézetek. Ezeket tapasztalta tehát az orosz haditudósító Budapesten 1945 tél végén és kora tavaszán. Leírása természetesen a saját szemszögéből történik, hiszen mindenki ebből indul ki, s ebből mozdul el az objektivitás felé, a későbbi olvasójával együtt.

Legszívesebben bemásoltuk volna az egész könyvet, hiszen tele van eddig fel nem fedett történetekkel, információkkal, (lehet, még ez is megtörténik), – némi ellentételezéseként azoknak a siralmas kommunikációknak, amelyekben a mai fiatalokat tájékoztatják az akkori valós eseményekről…

1945_Óra a Nemzetinél - Retronom.hu

Óra a Nemzetinél 1945. – Romeltakarítás társadalmi munkában, – Budapest ébred… Kép: Retronom.hu

Fort András / Szabad Riport
Forrás: Pavel Luknyickij; Magyar Napló / 1944. november – 1945. április
Kossuth Könyvkiadó / Zrínyi Katonai Kiadó – 1980.
Reklámok

Admin névjegye

Az Igazság semmitől sem fél! - Csak attól, ha elhallgatják.
Galéria | Kategória: ELEMZÉSEK / ÖSSZEFOGLALÓK, Fort András | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.